Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
— Hadifogoly? Hadd nézzem meg. No gyere ide, öreg, megnézlek. Hadifoglyot még nem láttam. Megtorpant előtte vagy hat szakállas, holtfáradt fegyveres, a szakasz éppen hogy befejezte bevonulását, csikordult ismét a záruló kapu, az udvaron por kavargott és az öreg rongyost körülállták a fegyveres rongyosok. — Magyar — állapította meg hirtelen egy partizán, akinek katona-nadrágján a hegyilakók bőr-sarujának szíjai feszültek. — Horthy-huszár — röhögött egy másik, és a többi vele harsogta a holtfáradt, de mindenáron csúfolkodni akaró férfiak kacaját. Bognár lehajtott fejjel állta a körülötte viharzó lármát, és csak oldalt vetett egy- egy pillantást az őrvezető felé, mikor bírja már végre kinyitni a pince-ajtót. — Aztán mi járatban vagy errefelé? — szólalt meg magyarul egy kék kezeslábasba bújtatott szakállas. Nem válaszolt. — Segítsetek — mordult fel az őrvezető. — Nem bírom kinyitni. — Majd kézigránáttal — ajánlgatták. Az őrvezető felcsattant: — Be kell zárni! — Lopott? — Frászt! — Akkor minek? — Muszáj. — Minek, te rabszolga? — A főhadnagyom mondta ... — A főhadnagyod is olyan hülye, mint te vagy? Végre-valahára megfordult a kulcs, és az őrvezető karjával invitálta foglyát közelebb. — Mi az? — ordított a darócruhás. — Azt hittem, ugratni akartok minket. Igazán fogoly? — Az! Spión — bólintott az őrvezető. — Golyót neki, nem dutyit! — Az is lesz — vetette oda flegmán az őrvezető. — De addig is be kell zárni. Helyeslő lárma hangzott odakinn, de ide a sötét, nedves, piszkos odúba, ahol krumplit tárolhatott egykor az igazgatótanító úr, már nem hallatszott be semmi. Meg aztán nem is hallgatta őket Bognár Mátyás, a kém, mert nem hallja meg az ilyesmit az ember, amikor már úgyis mindegy. m — Megbolondultak, — csattant fel a fiatal főhadnagy, és a vele szemben ülő két szakállasra meresztette szemét. — Két szakaszom maradt, rendfenntartó egység vagyunk... — Rendfenntartó ? — nevetett a hórihorgas, majd lassan tagolva oroszra próbálta magának fordítani. — Ha itthagy egy rajt és a többiek kijönnek, majdnem százan vagyunk — vélte a sportruhás, akinek mellén hatalmas német távcső alkalmatlankodott. — Kilencven fegyver, nekünk két géppuskánk van... — Nézze — szólt a tiszt ellentmondást nem tűrő hangon. — Nem érdemes tanakodni. Ez nem zsibvásár. Kiküldők másfél szakaszt, parancs, terv, utasítás, összeköttetés nélkül egy több mint kockázatos vállalkozásba. A németek közben félkörbe fejlődnek, elvágják a visszavonulást... — — Főhadnagy! — kiáltott a hórihorgas lágy, oroszos kiejtéssel. — Mit spekulál? Megrohantuk az állomást. Szétvertünk mindent. Csak négy kilométerre közelíthetik meg azt a falut. Ott kell kirakodniuk, mert felszaggattuk a pályatestet. Érti? Ha napnyugta táján megtámadjuk őket, nincs felfejlődés, nincs kirakodás ... — Nem tehetem! — Őrület — szólt a sportruhás dühösen és Mráz főhadnagy gyanakodva mérte végig, mert valahogy sípolva tört ki belőle a hang. Uram, teremtőm, ha ennek tüdőbetegsége van ... És én az imént is tévedésből az ő poharából ittam a fanyar homoki bort... — Őrület! — ismételte a sportruhás. — Ha nem támadjuk meg őket, a szerelvény egyenesén az itteni pályaudvarra érkezett volna. Nyolcszáz méterre a maga ... helyőrségétől — nyomta meg keserűn-gúnyo- san az utolsó szót. — Idehallgasson — morogta az orosz. — Két szakasz egy rajtaütéssel megmentheti a helyzetet. A főhadnagy felállt, egyenesre igazította gyűrött blúzát, és a falon függő hatalmas iskola-térkép elé lépett. Ott díszelgett az igen kövér és igen tisztelendő nagyúr apró országának hegye-völgye, keservesen agyonszabdalva vörös és kék ceruza-vonásokkal, gombostűkre aggatott piszkos cérnával tarkítva. A tiszt egy dühös rántással igazított a gombostűk során. Ott szomorkodott a délkeleti arcvonal felnyitva, elhagyatva, árván, védtelenül. Visszavonultak, csikorgatta fogait elkeseredve. Valahol Besztercebányán egy telefon, egy parancs, egy futár, aki elkerült minket, a gyalogos-ezred és a vasutas önkéntesek maradványai felvonultak az
