Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

telen halálgigantikájára hívta fel országa figyelmét.

A militarizált német a halálban és a halállal él. Halálos életformában. Halálos szerelemben. Halálos muszájban. „Az önboldogságra képtelenség: ez, ennyi a német örvény lényege, és ez a szó: varázsfosztó“ mondotta Heinrich Mann. Ahol a halált szeretik, ott a „hősi halál“: boldogság-pótlék. Ha valaki elesett a fronton, mindenütt az egész világon azt mondják: hősi halált halt. A német gyászjelentésekben olvasható: „X. Y. hat den Heldentod gefunden", mindennél jobban mutatja, hogy itt miről van szó. „Megtalálta a hősi halált“, azaz élete elérte célját, a legnagyobbat: a halált! A kívülálló idegenkedve, értetlenül nézi ezt a halálba hipnotizált népet. Mint Clemen- ceau: „A németekben van valami beteges és sátáni vonzódás a halálhoz. A boche szereti a háborút a háború kedvéért. 'Neki a háború: szerződés a halállal.“ Leonhard Frank, önéletrajzi regényében (Baloldalt, ahol a szív dobog) csak aláhúzhatja a francia államférfi megállapítását: „A német tanítók nem az életre készítik elő tanítványaikat, de a kaszárnyára, a háborúra, a halálra.“

A német militarizmus az élet, a béke elé csupa akadályt kerít, de a halál elől eltakarítja a gátlásokat. Halálra és halálba treníroz. A háború a halál győzelme, éltetése, aratása. A német imperializmusnak ez, ennyi a történelmi egyenlítése. Halálpedagógia mint gyilkos eredmény; háború, mint az ember legmagasabb fokú megnyilatkozása. Novalis, Ofterding-töredékében nem kevesebbet állít, mint hogy az emberek inkább háborúban öljék meg egymást, mint más módon várva a halált. A halálkeresés, a halálöröm a háború boldogsága: a harcos csak a halál árnyékában élhet. És ez a romantika hangja volt: a kék virág misztikus álmodozóinak életfilozófiája: halálkészség, melyre Karl Kraus drámai idé-‘ zetdokumentumában „Az emberiség utolsó napjai“-ban: szörnyű grimaszként nyelvel a „kifejlet“: „3000 angol halott állásainak előtt

— ez a hír álmainkat is megédesíti és fejünk körül zümmög, mint valami víg melódia.“ És ezt egy német családi lapban egy német nő írta!

A németek, militarizmusuk jóvoltából, a háború, a halál atmoszféráját bölcsőtől a sírig szinte gázként kénytelenek mellre szívni. Csak így lehetnek a háború megszállottjai: példás gyilkosok és mukkanás nélküli hősi halottak! A „Kadavergehorsam“, a hullaengedelmesség szava és fogalma: szomorú német különlegesség! Más nép szótárában nem található! Ugyanakkor az ellenséges hullaszámok csak itt szublimálódhatnak víg melódiákká, álom-sziruppá — asszonyszívekben és asszonyfejekben. És a Zeppelin-léghajós Eckener hiába mondotta a prágai Urániában tartott beszédében (1925): „Aki ma beak arja beszélni a német népnek, hogy csak az energikus hatalmi harc útján kerülhet minden más nemzet elé, az a német népnek a halált prédikálja" — hiába,

a halálprédikáció győzött az élet, és a háború a béke felett. Az eredményt második világháborúnak nevezzük: Hitler háborújának, melynek fertőző kihatását máig lehet kimutatni — és belélegezni. Christoph Meckel, nyugatnémet költő, a halál folyamatosságát, nyugatnémet változatlanságát, állandó jelenlétét, ugrásra kész rettenetét, száraz tényköz- léssel, szenvtelen ironizálással — „Himnusz“- ként — döbbenti elénk:

„Oly országban élek, mely szerelmes a halálba, földje számlálhat at lan koporsóval bútorozott, és csontok bőségében, letisztultán, egyértelműen kéri a halál csaposát: még, még!

Az ország egének jól áll a nap, de halálgyárai kaput mégsem csuknak."

Félelmetes ország: halálország, háborús ország, félelem-ország! Támadó háború és félelem, katona és félelem, hősi halál és félelem: lehetetlennek tetsző társítás, és mégis: kitapintható, kimutatható valóság. Minden agresszív imperializmus vegyi összetételében, leülepedettségében, az alján kimutatható a félelem-tényező jelenléte. A háború a félelem túlkompenzálása is lehet. A bátorság itt a félelem prevencióját jelenti: átugrásának, elmulasztásának kétségbeesett, kikerülhetetlen módját. A legnagyobb bátorság sokszor őrült tettként döbbent.

Aki fél, az erényt csinál a szükségből: félelmetessé maszkírozza magát. Csal, hazudik, blöfföl és a mások félelmére építve, másokat ijeszt. Az ijedelemből fegyvert kovácsol: a pénzt vagy életet gesztussal levezeti önön félelmét. Rabló lesz, útonálló, huligán! A huligánizmus: a fasizmus hétköznapja. A náci a történelem huligánja. A huligánizmus eredője a létfélelem: a gyerek fütyül a sötét erdőben, a huligán vad összevisszaságban csapkod maga körül. A huligán létfélelme azonban nem más, mint erkölcsfélelem. Lényegében: emberfélelem, az embertől való félelem, felelősségfélelem. Nem szabad találkoznia képmásával: az emberrel, le kell ütni, meg kell gyalázni, be kell rondítani és piszkítani. Meg kell ölni. A huligán nem bír kész, kiérett tényeket, eszméket, embereket, nem tűr elvet és magatartást, szépséget és jóságot, nem ismer szeretetet és közösségi törvényt, mindenkire érvényes, erkölcsi normát, művészetet és szellemet. A huligán az emberség, az emberiség szökevénye. A huligán a szervezetlen fasiszta. Kegyetlen gyerek: az infantilis nihilizmus példaképe. A fasizmus csak preventív háborút, csak agresszív támadó háborút ismer, a fasizmus csak a mindenáron való háborút szorgalmazza. A huligánfélelem legbiztosabb jele a huligán-banditizmus kikerülhetetlensége: a falkába-tömörülés, a falka-bátorság. A fasizmus: a „galery“ a háborús rablógyilkosság hőfokán! Amit Eugen Gürster — emigrációs álnéven mint Herman Steinhausen (Zukunft dér Freiheit, Zürich) — 1938-ban meglátott,' az máig érvényes: „És ez a félelem már nem