Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Egri Viktor: Valahová tartoznod kell
képű kontár. Reggel egy egész hadsereg aktatáskás rohan a munkába. Tele a táska, üres a fej. Csak úgy kong néha. Pedig a munka ... (Elharapja, mintha félne folytatni.) Most én vagyok az unalmas, ugye? ISTVÁN (csupa figyelem): Szörnyen, mint egy rossz regény. Tetejébe még vaksi vakondok, mert nem látja, hogyan szikrázik a tó tükre ... hogyan ragyok felettük az ég és milyen mérhetetlenül szép az élet! ILONA: Magának mérhetetlenül szép? ISTVÁN: Nekem igen. Magának talán nem? ILONA: Nem! (Elfordul.) ISTVÁN: Miért?... Valami bántja? ILONA: Túlságosan kíváncsi. ISTVÁN: Ne haragudjon rám. .. Tudja, én csak olyan tenyeres-talpas falusi fiú vagyok ... Nem értek az udvarláshoz, a szép és finom szóhoz, mint ezek a városiak itt maga körül. ILONA (kesernyésen): Akik csudául értik, csak néha belemarnak az emberbe ... De maga trágyaszagú fatuskó, ugye? ... Csak egyet sercinteni tud. Mutassa? ISTVÁN (mosolyogva belemegy a játékba): Pökjek egy hegyeset. ILONA: Pökjön, de hármat!... Hé, öreganyám, meddig várjak, mi van azzal a zabával? ISTVÁN: Hozza már! Törje azt a gacsos vén lábát, mert szétvágom az asztalt, a kutya istenit! (Nyújtja a hátát.) Viszket a hátam, vakard meg hamar, Maris! ILONA: Hun viszket? ISTVÁN: Itt a jobb lapockám alatt... Csak neki, jó erősen, Maris. ILONA: Nem vagyok Maris, de Lonci... Magának inkább Ilona. ISTVÁN (ízlelgeti a nevet): Ilona, Ilus... Iluska!... Én meg István. Magának inkább Pista. ILONA: Palóc, ugye? ISTVÁN: Talán olyan a beszédem...? Nem tetszik? ILONA: Szereti a mezei virágot? A fürtös gyöngyikét, füles kosbort, tavaszi tőzikét? ISTVÁN: Szeretem ... Miért kérdi? ILONA: Eszembe jutott az otthoni rét... Maga emlékeztetett rá. A beszéde. (Elkomolyodik.) Ne haragudjon rám, hogy azt a zabát mondtam. Kicsúszott a számon. ISTVÁN: így kellett lennie... Mást nem mondhatott. (Csupa szikrázás, ragyogás ez a találkozás; a nyugtalanság most kergetné őket, hol a napsütötte dombokra fel, hol a zöldbe, a fák alá, hol a vízbe, ahol ez a találkozás és tündéri játék folytatódna, már érinthetnék egymást anélkül, hogy ennek az érintésnek bármi bántó éle volna Így a színpad kis játékterében csak apró mozgások, hangváltások, pillantások és hallgatások érzékeltethetik, hogyan sodródnak egymáshoz.) Tudja, amikor az első évben itt voltam, csak kanállal ettem. A komám, a Simon tanított meg, högyan kell kést és villát használni. Ilyen vadember voltam... és ilyen vadember maradtam. ILONA (mosolyogva): Azt már nem hiszem! ISTVÁN: Nem!?... Húsvétkor otthon jártam az édesanyámnál... Csak anyám van, az apám negyvenháromban a Donnál maradt. ILONA: Mondja tovább! ISTVÁN (legyint): Nem érdekes? ILONA: Azt mondta ugye: úr lesz az én parasztfiamból. Ür lesz és szégyelni fogja az édesanyját. ISTVÁN: így hiszi? ILONA: Hát nem így volt? ISTVÁN: Nem egészen így!... Édesanyám abroszt terített az asztalra. Szép ünnepi sávolyos abroszt. Kést és villát rakott a tányér mellé... Dehát nem állhattam meg szó nélkül: hagyja azt az abroszt, édesanyám. Nekem a bableves a csuporban kell. És ideülök a küszöbre, ahogy kicsikoromban ... Itt ízlik a legjobban. ILONA: Mondhatok valamit? ISTVÁN: Mondhat. ILONA: Én... én odaültem volna maga mellé a küszöbre. ISTVÁN (mosolyogva): Evett volna velem a csuporból? ILONA: Csak úgy csurgott volna kétfelé számból a lé. ISTVÁN (már ö is csupa derű): Megtörölte volna a kezefejével — így! (Mutatja.) ILONA (ránevet): Mindig azt hittem, hogy a mérnökök száraz emberek. ISTVÁN (visszanevet): A patikusok meg egy- ügyűek, ugye? Ezt is mondják! ILONA: De maga kivétel. ISTVÁN: Köszönöm az: elismerést. (A párbe- beszéd alatt a szín háttere mozgalmas; egyszer labdázó gyerekek futnak át, egy szemüveges kövér bácsi árnyékos helyet keres, fiatalok mennek a víz felé. Hangok, hívások hallatszanak, de ez a nyári hangzavar, amelybe távoli muzsikaszó is keveredik, egy pillanatig sem zavarja a játékot.) RÖZSI (jön a tó felöl. Meglepődik, hogy Ilonát nem találja egyedül): Gyere, Lonci, a fiúk várnak! ILONA (tanácstalan; nem tudja, hogyan mutassa be Istvánt, akinek csak keresztnevét ismeri): A víz nem szalad el... Az úr... az elvtárs egy kis tapaszt adott. ISTVÁN (megérzi Ilona zavarát): Bocsánat...! (El.) RÖZSI: Szerencse, hogy odébbállt!... Okosabb lehetnél. ILONA: Mi baj megint? RÖZSI: Előbb feldühítetted a Császárt, összeszidott, micsoda ostoba libát hoztam a nyakára. Most meg ezt a pasast szedted fel... Mi a frász ütött beléd? ILONA: Nem érdekel a Császárotok. Ha szeretkezni akar, keressen magának ágyba- valót.
