Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása (a fejezet előző részének befejezése)

A nihilizmus igazi antipódusa nem a totaliz- mus, de a realizmus. Realizmus valamiért, valakiért. Valóság az emberért, az emberhez méltó társadalmáért. A szocialista realizmus az ember társadalmi tudatát, harcát, igazságát dokumentálja. A nihilizmusnak nincs realizmusa, nincs igazsága, valóságromboló, emberromboló és háborúvalósitó: „Az igazi nihilista eszme — tanítja Nietzsche — az ocsmányság, a rút felé idealizál... A nihilista vonás a politikában: az emberből hiányzik az igazába vetett hit“. A nihilizmusból valójában az emberség hiányzik: nincs, nem lehet valóságmértéke, mert nincs erkölcsi súlypontja, teremtő, valósító igazsága. A nihilizmus a valóság elvetése, elvetélése, elidegenedés, elvonatkoztatás, és így — embernélküliség, embertelenség. A nihilizmus a kapcsolatok feladását, a kontinuitás, a folyamatosság megszakítását jelenti. Amikor Ernst Fischer legújabb esszéjében (Sinn und Form 1962 5/6.) a tőkés nyugati kultúrát akarja közös nevezőre hozni, akkor kölcsön szóért visszanyúl a német romantikához, és Ludwig Tieck fogalmazásával világítja meg a helyzetet: „Verlust dér Wirklichkeit“. A valóság elvesztése: pregnánsabban, pontosabban nem lehet kifejezni, hogy miről is van itt, tulajdonképpen szó.

Ha ezzel a varázsszóval most visszaváltunk az absztrakt művészethez, nyilvánvalóvá válik, hogy e kitérés, az absztraktizmusnak fejtegetéseinkbe való közbeiktatása, nem volt önkényes eljárás. A korjelenséggé állandósult absztrakt művészet: a valóság elvesztésének példája. Helyesebben: az absztrakt művészet megrekedtségében, realitástól elforduló konok- ságában nem más, mint a valóság megvetése, elvetélése, eltékozlás. Amikor az absztraktizmus elkülönül a valóságtól és lakályosan leülepedik konstrukcióiban, akkor ezzel az elvonatkoztatással magára is hagyja a tényleges embervalóságot és a terepet a rossz erőinek engedi át, a háború realizátorainak, a katasztrófa-kitel- jesítőinek. Az amúgy is elidegenített és elidegenedett ember foglya, kiszolgáltatottja lesz a reakciós valóságnak. Tükreit, képeit széttörték: a művészet hűtlen lett emberábrázoló, embertanúsító, embertanító, emberalakító, emberséget fokozó küldetéséhez. Elmenekült az ember- telenített homo elől, magára hagyta. A magára hagyatott ember félelme nem oldódhat: féléi- metességek befogott, hulló eszköze lesz. Itt az élet, mint értelmetlenség ár csak, arra vár, hogy eldobattassék. És így még köszönettel is tartozik azoknak, akik ezt az eldobandó életet teljes egészsében maguknak foglalják le: legyen az embertelenített. elidegenített ember más, idegen, ellenségként kijelölt emberek gyilkosa, legyen az öngyilkos — gyilkos! De író és művész, aki magára hagyta az embert, maga is elárvul, kiszikkad, elszárad és kiszolgáltatottja, majd kiszolgálója lesz — önmaga félelmének, elidegenedésének, elidegenítettségének.

Hermann Hesse utolsó regényében, — a Glasperlenspielben — visszanézőn ítél a szellemi játékok nagyszerűségében megrekedt, a

teljesen valóság-idegenekké vált rejtvényfejtők felett: „a halállal, a félelemmel, a fájdalommal, az éhséggel szemben teljesen védtelenül álltak ... nem vettek maguknak sem időt, sem fáradságot, hogy a félelemmel szemben megedződjenek és hogy a halálrettegést magukban leküzdjék; életük remegő vonaglás lett, és nem tudtak többé a hajnalban hinni". Aki elveszti a valóságot, elveszti önmagát, jelenét, holnapját, és így eltéveszti útját. Ernest Fischer ezért joggal mondhatja: „Az irodalomban a valóság elvesztése jelenti a törést, a fordulópontot, melynek lényege a határozatlanság, az eldön- tetlenség, a kapitalista fejlődés eredményeivel szembeni borzadály, anélkül, hogy jövőt látnának és kiutat találnának... A kiürültség, a tartalmatlanság érzete, az érthetetlenség, az unalom: a dekadencia rendkívül jelemző vonásai". — Alberto Moravia, akit alátámasztásul Fischer idéz — ugyanezt mondja: „Az az ember, aki nincs tudatában annak, hogy az ember célja mindig és kizárólagosan az ember, „elidegenítettnek“ érzi magát, és akkor nemsokára beáll a „noia" (az unalom) állapota“. Az unalmat csak egy lépés választja el a félelemtől, a semmitől. És ebből a semmiből csak katasztrófatotalitásba lehet tántorogni. Az unalom a közöny, a félelem így a teljes emberi elidegenedés — a háború — melegágya lesz.

A valóság elvesztése a nihil elnyerését vonja maga után. Katasztrófális csere! A katasztrófanihilizmus jogaiba lépve, a való világ elvesztését és a pusztulás lehetőségét idézi fel. A pusztítás és pusztulás, mint végrealitás, pokol; logikával torkol a hidrogénbombába. Elértünk a torlódó torkolathoz, melyet a „Wille zűr Macht“ bevezetőjében jósolt meg Nietzsche: „A mi egész európai kultúránk az évtizedről évtizedre növekvő feszültség tortúrájában már rég a katasztrófa felé halad: nyugtalanul és erőszakosan, mint egy folyam, mely a torkolatot keresi, a véget; és már nem gondolkozik, mert fél minden meggondolástól“. Nietzschénél a vég még folyótorkolatot idéz: természetképet, valósághasonlatot; évtizedek múlva e folyamtorkolat német változata — a végtudat elhatalmasodásával — már imaginér lyukká szűkül. A New-York Herald (1946. IV. 26.) egy kivégzett SS-tiszt naplójából idézte a következő részletet: „Az emberiség sokáig függött kínos helyzetben lebegve a semmi és a valami között. Kétségbeesetten keresett egy kijáratot a valamihez. És megtalálta a semmibe vezető lyukat: az atombombát... Egy társadalom, mely létrehozta az atombombát és azt fel is használta, egy ilyen társadalom kell, hogy önmagát is el tudja pusztítani... Nem az a baj, hogy elveszett a háború, de hogy előtte nem pusztították el maradéktalanul a civilizációt. Ez a mi korunk megbocsáthatatlan bűne“.

A háborúskodók és a hóhérkodók gyilkos attrocitása csak a világpusztítás és világpusztulás elgondolásában és valósításában hatálytalanítja önmagát. Az atombomba az embertelenség aktorainak utolsó tette és mentsége: a /