Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása (a fejezet előző részének befejezése)

minden nyomot és végül önmagukat is eltüntetni tudó és akaró végkriminalitás. Az atombomba a totális pusztítás és pusztulás gondolatának lehetősége és testet öltött valósága. A tökéletes nihilizmus, amikor a semmi elérésére minden meg van engedve! A teljes felelőtlenség mint totális tekintetnélküliség. A katasztrófaigenlők, a katasztrófavállalók mindig az önmaguk csődjét nagyítják világzsarolássá, világpusztulássá.

1933-ban Hitler söpörte le az asztalomról az igazi németség, a protestáns progresszív szellemtermékeit, hírnökeit. 1939-ben az ún. „Szlovák állam“ megalakulásával egyszerre megszűnt minden kapcsolatom a világgal, melyet akkor a német emigráció könyvei és folyóiratai jelentettek. A Neue Weltbühne utolsó számában, mely engem még elért, szinte palackpostás üzenetként olvashattam S. Marck itt következő sorait: ,,A nihilizmus nemcsak összeomláshoz vezet, a nihilizmus már maga is összeomlása egy kultúrának. És a nihilizmus ténylegesen nem más, mint a túlfeszített totális-gondolat konzekvenciája. A tótum mindent jelent, vagy egészet, és a nihil a semmit. Egy egésznek a fogalma azonban részeire is mutat. Egy egész, mely részeit megfosztja egyéni életüktől

— semmivé válik... A permanens hadigazdálkodás általános gazdasági gyengüléshez vezet, mert egy totalitás, mely részeit molochként kénytelen elnyelni, végül is önmagát pusztítja el“.

A nihilizmus és totalizmus egymásból és egymásba folyó végazonosságok. Az egyik nem lehet meg a másik nélkül. Csak a kettő adja és fedi fel a katasztrófa képletét. A totalitás csak a nihilben összegeződhet bomlássá, pusztulássá. Az igazi nihilista a semmit látja és érzi a totalitásban, és ezt az érzetet és tudatot akarja önmaga ’és mások előtt igazolni. És erre egyetlen mód van: abszolút teljességgel, tekintetnélküliséggel törni a semmi realizálása felé. És ezt csak a minden elpusztításával lehet elérni. Az atombomba a nihilizmus totalitása.

A minden a katasztrófa totalitásában alakul semmivé, hogy a semmi és senki is a katasztrófában lesz valamivé, valakié: mindené, tó- tummá. A tekintetnélküliség diktátorai: az emberség, az emberiség senkijei, semmijei, nihilistái — tiszta tenyészetben. „Ki ez a Hitler?“

— kérdezte Eugen Gürster — „Maga a semmi. Manifesztációinak központi magja nem más, mint a semmire való felszólítás: először a német nép önpusztítására, utána világönirtásra. Szinte szimbolikusan hat, hogy ma ez a Hitler, mint egy kiszolgált bábú, semmivé bomlott, ronggyá foszlott“. Gürster kissé elhamarkodottan lökte a lomtárba Hitlert, Brecht a fasizmus realitásánának — az ismétlési kényszernek — megfelelően írta figyelmezetető négysorosát Hitler képe alá, melyen a szónokló Führer tátott száját látjuk:

„És a világnak ura egyszer majdnem ez lett.

A népek mégis legyűrték a zsarnokot.

De ne örüljünk ennek most még módfelett:

Termékeny még a méh, hol ez fogantatott".

Emanuel Mounier a nihilista katasztrófaszellemet „az infantilizmus nagy reakciójának“ tartja. Itt a világot, a mindent, értelmi kiskorúság, erkölcsi felelősség-képtelenség igazgatja, keríti, kísérti, kacagja és borzongja a katasztrófába, a semmibe. Irracionalizmus és infantilizmus nélkül nincs katasztrófanihilizmus.

Cogito ergo sum! Gondolkodom, tehát vagyok! Felnőttek vagyunk!

Ruth Gage Colby, egy amerikai női békemozgalmi közösség tagja, pesti tartózkodása alatt így nyilatkozott a „Magyar Nemzet“-nek: „Meglátogattam kis unokámat, aki azt kérdezte: — Mondd, igaz, hogy nemsokára elevenen fogunk elégni ? — Megakadt a lélegzetem, de aztán felkiáltottam: nem, nem igaz! Mi ezt nem engedjük meg! Mi, a felnőttek“. Richard Wright, az amerikai néger regényíró, arra a kérdésre: igaz-e, hogy a világ vesztébe, katasztrófába rohan, így felelt: „Ez igaz, de mégsem hiszek egy katasztrófában. Az emberek ma peremhelyzetben élnek ... Ebben az etxrém szituációban rejlik azonban ugyanakkor égy gyógyító szenvedés lehetősége“. (Weltwoche, 1948. XI. 15.) Néger mondja és ajánlja Európának, a világnak, a fehér fajnak, az atomfaj- zatnak a szenvedés gyógymódját! De a sžen- vedés itt kevés. Elkésett. reagálás nem -hozhat változást: katasztrófa-hatálytalanítást. Eső után nincs köpönyeg! Atomsugárzás után nincs gyógyító szenvedés! A szenvedés valódi ókait és okozóit kell megállapítani, leállítani. Állítsátok meg az Arturo Uikat! Brecht a tegnapi rettenet leleplező szatírájával a holnapot akarja megmenteni a katasztrófától! A szenvedés kétélű fegyver. Max Brod annak idején nagy feltűnést keltő elmélete szerint kétféle szenvedés van: nemes és nemtelen szenvedés. Az imperialista háború, a kényszerháború: nemtelen szenvedés. A nukleáris háború: nemtelen szenvedés. A katasztrófa nemtelen szenvedés. Az ágyútöltelék szerep, a kényszerhalál, a vá- góhídhalál és a mindenki nukleáris tömeghalála, minden, csak nem nemes szenvedés. A szenvedésnek két dimenziója van: van aktív és van passzív szenvedés. Milliós passzív szenvedés, milliók passzív vakságának, hallgatásának, közönyének, félelembevertségének a következménye. A nemes szenvedés részesei, az aktív szenvedés vállalói: a tudatosan ellenállók, a katasztrófa-akadályozók. Goethe egyszer azt mondotta Eckermannak Antigonéról: „Minden, ami nemes, alapjában csendes természetű, olyan, mintha aludna, amíg egy ellentmondás fel nem ébreszti és ki nem hívja. Ilyen ellentmondás volt Kreon“. A kiprovokált ellentmondás, ellenállás: nemesség, nemes szenvedés gyümölcse. Heinrich Mann sokat idézett megállapítása szerint: „a fasizmus érdeme, hogy ellenfeleit emberségükben megerősítette, amikor erkölcsi ellenálló erejüket szinte kiprovokálta belőlük“. És e kiprovokáltság klasszikus