Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Dávid Teréz: Félelem
VI. Ezek után alig volt célja napjaimnak. Valamihez mégis hozzá kellett fognom. Szállásom egyelőre volt, de pénzem fogytán. Vásároltam két váltás fehérneműt, harisnyát és szappant, fogkefét, törülközőt, egy táskát, amiben mindezt cipeltem. Ezek nélkül az apróságok nélkül többé az utcára sem mertem lépni. Soha nem tudtam, estére hazaérek-e. Az utcákon állandóan igazoltattak. Papírokról is kellett gondoskodnom. Kitaláltam közben egy szórakoztató játékot, ami néha elvonta figyelmemet a félelemről. Tízig számoltam, hátha közben történik valami csoda. Később százig ... ezerig számoltam... Hiába! Telt vele az idő, amiből nekem korlátlan mennyiség állt rendelkezésemre. A „tőkém“ nem bírt el több megterhelést. Felmerészkedtem hát újra a „vegyes“ házasokhoz. Elhatároztam, hogy zsarolni fogok. Megfenyegetem, hogy ha nem segít, akkor a szeme előtt vetem le magam a negyedik emelet ablakából. Lehet, hogy meg is tettem volna. Dehát, mit mondjak, akkor, az elején még hittem olyasmibe, hogy létezik egyszer viszontlátás. Elhatároztam, hogy ennek érdekében a ..vegyes“ asszonyt meg fogom zsarolni. Akkor mentem hozzá, amikor jelezte, hogy egyedül van. Ekkor már a konyhába vezetett, és székkel is megkínált, de szóhoz akkor sem juthattam könnyeitől. Azt mondta, nagyon fél, mert az urát miatta akarják elbocsátani az állásából, és ő nem fogadhat el ilyen áldozatot. Meg a férje is mintha megváltozott volna ... Mit felelhettem?... Vigasztaljam?... Én félek, te félsz, ő fél, mi félünk... ti féltek... ők nem félnek! Miért is tudja az ember olyan nehezen elképzelni magát felebarátai helyzetében ? És ki az a felebarát? Akit úgy illik szeretnem, mint önmagamat? Ezt az asz- szonyt azóta kedvelem, amióta látom, hogy fél. Ö is fél! Végül mégis előhozakodtam kérésemmel. Nem fenyegetőztem, megsajnáltam. De ő anélkül is készségesnek bizonyult. Azt mondta, jöjjek vissza másnap. Férje elhalt nővérének iratait megszerzi, és nekem adja... azzal a feltétellel, ha eltűnök a városból. Abból a városból, ahol már volt lakásom!... Hogy miket képzelt az az asszony? De azért megígértem. Hálából és ráadásul egy imakönyvet is a kezembe nyomott. Tetején nagy aranyozott kereszt. Azt mondta, nem az isten miatt... Az emberek... jó, ha látják, hova tartozom. Tartsam mindig feltűnő helyen ... és nem árt, ha megtanulom a Miatyánkot is, meg a Hiszekegyet. Volt már olyan, hogy megmentette az imádság emberek életét. Az is előfordulhat, hogy kikérdeznek, ha nem tudom, minden kiderül.. . Minden, ami vesztemet okozhatja ... Megígértem ... találjam. — Ezt mondta, miközben kifelé pislantott. Az ajtó előtt még hárman álltak. Volt köztük civil is. Ha legközelebb erre jár... nem mondta mikor. Nem is volt időm megkérdezni, igaz, bátorságom se, de nem is kerülhetett arra sor, mert megszólalt odakint a sziréna ... légitámadást jelzett. Mindenki az óvóhelyre szaladt, én pedig hanyatt feküdtem az ágyamon és örültem. Nem annak, hogy megmenekültem, hanem annak, hogy ők is féltek. A bomba nem válogat. Nem ismer faji törvényt, a bomba volt akkoriban áz egyetlen igazság, és nekem egyetlen örömöm. „Fene egye meg Knoblochnét“, düny- nyögte maga elé háziasszonyom, de szavát elnyelték a sűrűn . durranó légelhárító ágyúk ... Azt hiszem, olyasmit dünnyö- gött, hogy ezek után szedjem a cók- mókomat. Ha lefújják a támadást, tűnjek el... VII. Juhos Veronika. így hangzott új nevem. Apám neve Ferenc, anyám Barta Rozália. Meg kellett volna idejében tanulnom. Dehát mit tudtam én akkor, hogy olyan sürgős. — Mióta lakik itt? — kérdezi szigorúan az egyenruhás. — Mióta hazulról eljöttem — feleltem nagyon bután. Háziasszonyom segített... — Kicsit ügyefogyott, de azért egészen jó lány. Azért is vettem ide. Helyet keresek neki... Ismerem az anyját is, valamikor együtt szolgáltunk egy ronda zsidónál... Az egyenruhás megnyugodott, de azért nézett, nézett. Lakásadónőmről énrám, én- rólam meg őrá ... Igen ostobán festhettem, meg aztán nagyon féltem, de azért vigyorogtam ... — No jól van — hagyta abba a fürké- szést az egyenruhás. — De ha legközelebb erre járok, itt ne
