Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Dávid Teréz: Félelem

VIII. Hamis papirom védelmében azután mégis álláshoz jutottam. Naphosszat huzalokat kellett tekernem.. Mesterem feleségével a vonatban ismerkedtem meg, amikor vissza­jöttem a városból, ahol a gyűjtőtábor volt, és ahová^ hiába mentem- Szűcsné'is onnan jött, de o azt mondta, hogy őt az egész nem érdekli. Foňtos, hogy szerzett vajat, meg pár kiló húst. Először csak azt kér­dezte, hova utazom? És hol voltam? Ha­marjában kitaláltam valamit... de ő' nem hagyta annyiba. Végül is belezavarodtam. Ügy látszott, mindent elhisz. Hogy a fiúm után voltam, aki elhagyott, és miatta va­gyok szomorú. Példálózni kezdett, hogy nem bírja a munkát és felvenne valakit... otthonra lelhet nála egy jó lány ... Ósdi vastagfalú házban laktak, kolostor lehetett valamikor, valamiféle rendház, ablakain rácsok voltak, amit első percben észrevettem. Láttam, hogy a Szűcsék laká­sából „ha úgy jönne“ nincs az ablakon keresztül menekvés. Szűcs duhajkodó, nótáskedvű ember volt. Néha megcsipkedte az arcom, amitől na­gyot villartt az asszony szeme, de nem szólt soha egy szót sem. Féltem. Jobban, mint valaha. Ha nem lettek volna egyre gyakoribbak a légitámadások, soha köny- nyű pillanatom nem lehetett volna. De olyankor, mintha kikapcsoltak volna belő­lem egy szerkezetet, valami olyan áram­fejlesztő-félét ... megkönnyebbültem. De azért nem volt náluk rossz dolgom ... csak a Hitler hangját nem bírtam. Ha ordibálni kezdett a rádióban, akár Münchenből, akár Berchtensgardenből. Ettől talán még jobban féltem, mint a csengőtől. A csengőtől féltem akkoriban a legjob­ban a világon. Úgy féltem, hogy nem tud­tam miatta elaludni. Remegtem attól, hogy megszólal... és én nem hallom meg ... Húztam a lefekvés idejét... alig vártam a reggelt. Elővettem ilyenkor az imaköny­vet és imádkoztam. Térdepeltem az ágyam előtt, sokáig, hogy észrevegyék . .. velem nincs hiba... Igaz istenhez imádkozom. Szűcsné megdicsért... azt mondta, ritka manapság korombeli teremtés, aki ájtatos és sehová sem járkál. Miért nem járkálok sehová — jutott eszükbe. Pribékjeim nappal jöttek értem. Nyitva volt az ajtó... a csengő néma maradt. Szűcs terelte őket maga előtt és azt mondta ... no lám ... most nem imádko­zik . .. Mikor a négy feketeruhás férfit megláttam, végigfutott rajtam a villany­áram, és valahol a talpamban ért véget, ahonnét nyilván beleszívódott a földbe. Nyugodtan vettem a táskámat, melyben benne volt a szappanom, meg a törülkö­zőm, a váltás fehérnemű és egy pár haris­nya ... és mentem ... Boldog voltam, hogy végre kijutottam Szűcséktől. Még köszönni is elfeledtem. De ők utánam hozták az imakönyvet gúnyosan: „Most majd sžúk- sége lesz rá... lelkem“! Azt válaszoltam, hogy náluk most inkább elkél az imádság... és kiléptem az ajtón. A kocsiban, ami a kapu előtt várt, nem voltam egyedül'. Idősebb férfi ült már ott, meg egy fiatalabb... Sápadtak voltak, mint a holtak a halottasházban. Bizonyára én is szürke voltam. De szokatlanul könnyű. Mintha valami elmaradt volna tőlem... még a fejem is törtem... mit hagytam ott a házban ... Elindult a kocsi és ahogy ro­bogott, egyre nőtt a hiányérzetem ... Csak nagysokára tudatosítottam, hogy a féle­lem maradt ott a vastagfalú házban. Hó­napok óta először, könnyű voltam, mint egy daru, amelyről leszakadt a súly... \ Végre nem féltem! A mellettem ülő bácsika szeméből kicsordultak a könnyek. Meg sze­rettem volna szorítani a kezét és bátoríta­ni... ne féljen, legyen bátor... De nem tehettem semmit, mert a fekete egyenruhás ült szemben velem... és nézett. Azután felemelt fejjel, szinte könnyedén léptem ki a kocsiból...

Next

/
Thumbnails
Contents