Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Dávid Teréz: Félelem
A sírásó testvére messze lakott, valahol a város végén. Villamoson mentünk, és én útközben elmondtam a legszükségesebbet. Bár mindent elmondhattam volna, mert jó emberek voltak. Vigasztaltak — sebaj — nem tart már sokáig... Az angolok aznap is bombázták Berlint. Pár napig pádig megférek náluk. Fizetni se muszáj . .. csakhogyhát... mivel házmesterek ... sok ember jár ki és be, kis ideig maradhatok csupán. Minden mindegy volt akkor már, mert nagyon fáradt voltam. Tojásrántottát adtak, jó forró tejeskávét, a konyhasez- lonra tiszta ágyruhát, új fekhelyemnek gödrös volt a közepe ... valakinek a teste- nyoma, beleilleszkedtem... Jó volt! Mielőtt elaludtam volna, azért körülnéztem. Hová nyílnak az ablakok, és hová vezet azon keresztül az út. Ha esetleg üldözőim ... bár akkor mintha kis ideig nem féltem volna. V. Nyolc és kilenc óra között, ahogy megbeszéltük, pontosan megjelentem a parkban. Féltizenegykor vettem észre, hogy figyelnek. De nem mehettem sehová, mert becsületszóval voltam a helyemhez kötve. Nem is lepődtem meg túlságosan, mikor hozzám lépett egy ember, és azt kérdezte, hogy érzem magam. — Gúnyolódik — gondoltam, de azt feleltem: köszönöm, jól. Már akkor tudtam, hogy csapdába kerültem. — Nem ismer meg ? — kérdezte az illető. „Soha se láttalak" — gondoltam. — Kerekes vagyok, az ura sakkpartnere. — Régen nem láttam — hümmögtem valamit... — És hol van? — kérdezte. — Kórházban, kínozza a reuma ... — Olyan derék ember ... sohase hittem volna ... mintha vasból lett volna. — Van ez így — válaszoltam. — Mit szól ezekhez a disznókhoz? — nézett rám váratlanul. Kérdően meredtem rá. — Hát nem tudja? Szedik a zsidókat... ajtó kilincsébe ütközött kezem. A kilincs engedett. Többre már nem emlékszem ... Később csípős ízt éreztem a nyelvemen, egy ember hajolt fölém, azt hittem, a puf- fadt hasú bácsika, de nem ő volt. Egy komor markos ember elvezetett. Mintha akkor már nem is éreztem volna semmit. Csak az volt rossz, hogy mihelyst elnyomott az álom, rögtön visszakerültem a halottas házba ... Csengőszóra ugrottam le a díványról és nyúltam a ruháim után. A háziasszonyom is felkelt, megnyugtatott. Ez Kovácsik úr, a főpincér, mindig ilyenkor tér haza. Reggelig még háromszor ugrottam legmélyebb álmomból talpra. Hat óra körül azt mondták, jó lesz, ha elmegyek, mielőtt éled a ház, de este visszajöhetek, persze csak úgy tíz óra után, amikor már mindenki lakásába vonul, akkor is nézzek jól körül, mert Knoblochné sokáig levegőzik ilyenkor tavasszal... jó asszony, nem kell tartani tőle, csak a szája nagy... Az pedig még soha senkinek nem tett jót. Azután meg nem is lehet az emberekben megbízni... Mintha én ezt nem tudtam volna. — Miattam — igyekeztem könnyedén kiejteni ... — Azt hittem, hogy maguk is. — Mi? — halálosan megsértődtem. — Mit képzel rólunk ... — Bocsásson meg — mondta akkor az ismeretlen — nem akartam megsérteni. — Nem történt semmi — feleltem kegyesen. — Végtére „azok“ is emberek. — Na ugyebár, — bólintott a sakkpartner és elbúcsúzott. Mert félt... Ő is félt, hogy elárulta magát... Ő is félt. Nem maradhattam a parkban tovább. Délfelé járt az idő. Elindultam az ismerősökhöz, akik megígérték, hogy segíteni fognak rajtam és akik becsaptak. Akik feketekávét ittak és cigarettáztak, miközben én remegtem. A lakás ajtaját zárva találtam, lakat is volt rajta. Egy papír- szeletkén hivatalos pecsét. Iszkoltam gyorsan. Valamelyik ablakból utánam kiabált egy asszony: — Éjszaka elvitték őket. Az egész bandát Előfordult ilyesmi is“ ... éreztem. .. rémület volt. Az ablakok táblái aprók ... betörni hiábavaló ... nem bújhatok rajtuk keresztül... és mögöttem a két halott... Visszamentem a drapériák mögé, hogy ne lássak többé semmit... tapogatózva simultam a fal mentén, egy IV.
