Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Egri Viktor: Valahová tartoznod kell
Az eset, amelyről a játékban szó van, semmiképpen sem mai életünk általános tünete. Tagadhatatlan, hogy ifjúságunk merőben más: derekasan megállja a helyét mindenütt, hiszen ha nem így volna, le kellene mondanunk arról, hogy vele együtt a föld és a mindenség, a szellem és az élet meghódítására törjünk. Ám mindennek ellenére állítom, hogy foglalkoznunk kell a kivétellel is, azokkal a kevesekkel, akik ott vannak a peremen — zuhanás előtt vagy már zuhanóban és akiket vissza kell rántanunk. Ha igaz az — és ebben valamennyien egyetértünk —, hogy a szocializmus végső célja az ember boldogsága —« akkor felelősséggel tartozunk azoKért is, akik nem egyszer talán önhibájukon kívül félresiklottak és ezért jövőnkből ki vannak rekesztve. Ha módodban áll segíteni, és akár kényelemből, akár közönyből, akár félelemből elmulasztod, akkor magad is felelős vagy. Életünkben itt, egyedül itt érzem a tragikumot: a mulasztásban, a közönyben, a részvétlenségben vagy a félelemben, amely megakadályozza, hogy segíts, amikor a kötelességed volna. Ez a gondolat élt bennem, amikor a napos oldal megfestése helyett az árnyék kezdett érdekelni, korántsem a történet izgalmasnak ígérkező háttere kedvéért — mert ez teljesen elhibázott szándék volna —, hanem azért, hogy a látszólagos „peremtéma“ felvetésével a magam posztján rámutassak a fiatalságunk életében még felbukkanó foltokra és az árnyék megvilágításával segítsek azt eloszlatni, végképp eltüntetni világunkból. És szeretném, ha ez a játék figyelmeztetné azokat a fiatalokat is, akik társadalmunk gondosságából védetten élnek és ebben a védettségben nem látják a veszélyeket, a körülöttük még felbukkanó ártót és gonoszát. Legyen számukra intés ez a játék, hogy könnyebben felismerhessék ezt a rosszat és leküzdhessék, ha szembe kerülnek vele* valahová tartoznod kell ELSŐ RÉSZ A nyitott színpad a játék kezdetén semmiféle színt nem jelez, csak a bal előtérben áll egy íróasztal, ferdén a néző felé. Előtte szék. Az asztal mögött nem ül senki, mégis az az érzésünk, hogy István odaképzel valakit, amikor a magában feltett kérdésekre a feleletet keresi. 1. ISTVÁN: Azt mondják a költők — és talán igazuk van —, hogy a szív még a Múzsánál is önkényesebben súg. Az igazi szerelem első pillantásra, villámcsapásként éri az embert... Nálam valóban így jött. Hirtelen, s mint valami furcsa bűvölet, amire az ember régóta vár... régóta érzi, hogy egyszer be kell következnie, mert ezért él... Egyszerre tele lett a tő tükre roppant ragyogással. Az eget néztem, a napfényben csillogó tavat és őt, akiről még nem tudtam, hogy Ilona a neve. De sok mást nem tudtam még akkor, amit az életnek ebben a csúnya perében meg kellett tanulnom ... Nem tudtam, ha valaki szenved mellettem, rám szorul és én elmulasztom megsegíteni, nem védhetem magam, hogy ez nem tartozik rám. Ezt mondhattam talán tegnap, de nem ma, a mi világunkban ... Hozzam fel mentségül, hogy nem voltam közönyös, hiszen szerettem, nagyon szerettem őt? ... Talán ott történt a hiba, hogy ezen az utolsó délutánon nem értettem meg a félelmét. Nem vittem magammal, nem védtem meg, ahogy kellett volna. Nem tudnám most hamarjában eldönteni, miért voltam akkor olyan határozatlan. Át kellene gondolnom mindent, a kezdettől, megismerkedésünk percétől... Most nyár elején kezdődött, egy vasárnapon. Kora reggel busszal kiutaztam a tóhoz. Ügy gondoltam, egy kicsit dolgozom a munkámon, aztán körülúszom a tavat. De minden másként fordult... (A szín elsötétedik.) Egri Viktor Színjáték két részben
