Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Bárczi István: Három vers
Bárczi István memento és bánat A láthatár partján álig látszik húsz piros tető. A legelőn állok. Fodros ruhájú alvó szőke asszony a végtelen mező. Az út szétkapcsolt övként kanyarog, kolompos csorda fordul a csapásnak. Terebélyes bükkfa. Alatta lövészárok. Ragadozó sasként kering fölöttem, lecsap rám a bánat. Amikor én születtem, az ember sárban csúszott és kiköpte a vér!. Temetés volt az udvaron és korom. Az ember kérte-szidta istenét. Hulla-hegy. Rom romon. Fekete volt az ég — koporsófödél. Zokogott az ember, ahogy lábra állt, de győzött végül! Boldogság-jegy izzott homlokán, foltos ugaron húzott csíkokat, mint erdők törzses fái a kék ég-mezőbe; aranyat csorgatott — élet-magokat és készült a télre. Az új nyár pőre karjába karolt, bronz testén szétolvadt a Nap — verejtékét váltotta át — délelőtt még lomha hegyeket dobált és szétszórta a sáros utakon. ■ A legelőn állok. Fodros ruhájú alvó szőke asszony a végtelen mező. Fénysávok és árnyak. Sírgödör — lövészárok: memento és bánat. A hitet féltem, mit cseppenként oltott belénk a nyár. az embert féltem, utakat, csillagot, az új verset, az erdő illatát, az embert féltem, mert ember vagyok, mert láttam az embert vad csaták véres színterén hitért zokogni — nekem ágyúszó rögtönzött dajkadalt, és bölcső helyett bunker ringatott.
