Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet

hosszasan szemlélte a térképet ő is. Nagy jóhiszeműség kellett ahhoz, hogy elhiggye, amit mondok. Boriszov ugyanis az olsai állomástól ellenkező irányban, nekünk hazafelé, északnyugatnak feküdt.

Ismertem ezt a várost: több, mint két hónapig rostokoltunk hatalmas elosztó táborában. így okoskodtam: ha elhiszi az őrnagy, hogy Boriszovból tévedtünk ide, oda- küld vissza. Ezzel becslésem szerint háromszáz kilométerrel kerülünk közelebb a határhoz.

Csóválta a fejét, hümmögött magában, nehezen hitte, amit mondtam. Aztán váratlanul kitört magából: szidta a táborpa- rancsnokságot, durákolta őket kiadósan, fasisztázta a németeket, de bennünket sem kímélt. Leteremtett istenesen.

Lehet, gyermekes hazugságnak tűnt előtte, ahogy elmondtam az útrabocsátót: nem csoda, ha ennyi félrecsúszott emberi sors láttán elfogyott a türelme. Dühöngött, csapkodta az asztalt egy vastag fekete könyvvel, mégsem éreztem semmi félelmet a közelében.

A dokumentot, az igazolást emlegetve egyre sűrűbben, én meg már nem is védekeztem: nagy háborúság után tisztára derül az ég. Csak vonogattam a vállam. Tapasztalhattam a magam sorsán, hogy a háború az emberi lélek virrasztója. S aki annyiszor nézett farkasszemet a halállal, mint ezek az orosz katonák, nem lehettek közömbösek. Az együvétartozást négy évig kovácsolta minden katonájában ez a tengernyi hadsereg.

Éreztem, akinek fáj, gyorsan jár: az őrnagy segíteni akart rajtunk. Végül is határozott. Felénk fordulva, lassan magyarázott:

— Elmentek vissza Boriszovba — a térképen megmutatta a vasútvonal útját. Megkeresitek a táborparancsnokságot, igazolást kértek és mehettek haza.

Megkockáztattam egy kérdést:

— Tovariš major ... nem kaphatnánk valami írást... addig is?

— Nem adhatok. — Pénzetek van? — kérdezte.

— Nincs.

— Hogy akartok utazni?

— Gyalog megyünk.

Kételkedve csóválta a fejét.

— Szálljatok vonatra ... a peronon utazhattok ... hideg van ugyan, de a kalauz ott nem kér jegyet.

Sötét éjszaka volt még, mikor az állomásra bepöfögött egy személyvonat: Minszk felé tartott. Az őrnagy egészen az első vagon lépcsőjéig kísért. Ott állt, míg el nem indult a vonat, mintha meg akarna győződni arról, valóban elutazunk-e.

Ismét szabadok voltunk: kísérő és felügyelet nélkül kocsizhattunk tovább, hazafelé.

A parancsnok tanácsa szerint kint a peronon húztuk meg magunkat: a vonat ro~ bogása aprószemű porhót kavart körénk. Észre sem vettük, fehér lepel vonta be ruhánkat, sapkánkat: szúrós hószemek ragadtak arcunk pórusaiba is.

Durván dobálózott az egész vagon; élesen vertek, kattogtak a kerekek. Messzi voltunk még az otthontól nagyon, mégis valami örömféle derengett bennünk. Nem is éreztük, inkább csak sejtettük. Nyár- eleji hajnalokon fogja el ilyen sejtelmes öröm az embert; lassan kopik a csillagok ragyogása, az éjszaka már húzza a lábát, kis időre elsötétül az ég, mint fekete keszkenő olyan a kupolája. Nem jelzi semmi, merre van kelet vagy nyugat, aluvóra térnek a csillagpásztorok ... Ilyenkor még nem látni, csak sejteni a hajnalt.

Vadul vertek alattunk a vonatkerekek; ez a csattogó zaj, a robogás, az öröm apró magvait vetette lelkűnkbe. Pirkadat közeledett; koptak, szürkültek a téli ég messzi csillagai. A hajnali csillaghúnyás és a csillagruhát öltögető kora esti ég, mindig örömöt gerjesztett bennem ...

Ott gubbasztottunk a peronon, hideg havas szél vágott arcunkba: fáztunk és mégsem éreztük. Húnytak a csillagok, nappalra derült az ég s fogytak alattunk a kilométerek.