Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - DISPUTA - Tóth Tibor: Több szabadság, több felelősség
Tóth Tibor több szabadság több felelősség A Csehszlovákiai írók Szövetsége 1963. május 22. és 25. között tartotta III. kongresszusát. A kongresszust hosszantartó sajtóvita készítette elő, elsősorban a szlovákiai irodalmi lapokban, főleg a Kultúrny život hetilapban jelentek meg figyelemreméltó cikkek és hozzászólások, amelyek határozott állásfoglalást jelentettek a szocializmus, a szocialista irodalom és művészet ügye mellett, ugyanakkor élesen szembefordultak mindazokkal a ferdeségekkel, amelyekkel a személyi kultusz jegyezte meg irodalmunkat, művészetünket, mindennapi életünket. Nem az „igazmondó irodalom“ annyiszor megélt kinyilatkoztatása ismétlődött meg: már a kongresszus előtti megnyilatkozásokból nyilvánvaló volt, hogy az irókongresszus új látásmódnak, a magasabb rendű szocialista irodalom új fejlődési szakaszának kiinduló pontja lesz. A kongresszus lefolyása igazolta e várakozásokat. Mentes volt minden demagóg túlzástól, önmaga pecsenyéjét a közös tűznél melengető kispolgári önzéstől. A felszólalók — és nemcsak a felszólalók — őszinte gondot éreztek a közös ügyért, mindnyájunk ügyéért: a szocializmusért, amelyet valóban emberségesnek akarunk látni. Lényegében ez a szándék, ez a meglátás hatotta át Ivan Skálának, az írószövetség első titkárának beszámolóját, aki megvonta a II. írókongresszus óta eltelt hét esztendő irodalmi mérlegét. Ivan Skála beszámolóját fölösleges volna ismertetni: a magyar olvasó részletes kivonatát találhatta az Új Szó című napilapban. A beszámolót követő vita jellegét mindjárt a kongresszus első napján két figyelemreméltó felszólalás határozta meg. Mindkét felszólaló szlovák író volt: Vladimír Mináč és Vojtech Mihálik. — E helyen inkább arról kellene beszélni, amire az egyén egymaga nem képes, amivel egyedül senki sem tud megbirkózni, tudniillik az igazság feltételeiről, olyan irodalmi és társadalmi feltételekről, amelyekben korunk igazsága nem elszigetelten fordulna elő, miután véletlenül keresztül bújt a hivatalosan elismert jószeműek többszörös rostáján, hanem amelyekben ez az igazság egyetlen lehetőség, tehát szükségszerűség lenne. Ha valamiféle írói közösségnek, írói szervezetnek egyáltalán értelme van, úgy csak azért, hogy ilyen feltételeket teremtsen, hogy szüntelenül tágabb teret biztosítson a szocialista író szabadságának. E szavakkal kezdte hozzászólását Vladimír Mináč. Nem az igazmondásról beszélt: az igazmondás szerinte magától értetődő kötelesség. Azokról a feltételekről szólt, amelyekkel a szocialista író igazat mondó szabadságát biztosítsuk, például a kispolgári előítéletek és politikai maradiság ama fura keveréke ellen, amely a szocialista irodalomban csak a szocializmus alapjait szétrobbantással fenyegető aknát lát, s amely éppen ezért a szocialista írókat is csak pórázon vezetve tudja elképzelni, az ártatlanok egyengatyájában és üdvö- zült mosolyával. Azok ellen, akik azt képzelik, hogy az irodalom csak mások játékának megtűrt kibice. Természetesen sajátmagunk gyávasága, kényelmessége és kishitűsége ellen is; az Írói lelkek kicsiben és nagyban történő adás-vétele ellen. — Normális körülmények között, — hangsúlyozta Mináč, — az irodalomnak nem kellene harcolnia szabad mozgási területéért. Csakhogy úgy látszik, hogy még soha semmiféle irodalom sem létezett normális körülmények között. Azt hittük, a szocializmusban ez végre a történelem során először megvalósul; az elmúlt évek, valamint a második kongresszus utáni esztendők elég világosan bizonyították, hogy tévedtünk. Kiderült — s ez nyilván a jövőre is érvényes — hogy újból és újból harcolni kell minden talpalatnyi földért az örökölt emberi ostobaság ellen, az ostobaság szülte félelem ellen. Mináč hangsúlyozta, a több szabadság elsősorban fokozott felelősséget jelent. Ily értelemben beszéltünk a II. írókongresszuson a nemzet lelkiismeretéről. Talán e meghatározás nem a legalkalmasabb helyzetünkben; de feltétlenül közelebb áll a szocialista irodalom küldetéséhez és értelméhez, mint a lélek mérdisputa