Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - DISPUTA - Tóth Tibor: Több szabadság, több felelősség

nökeinek sztálini formulája. Éppen az elmúlt években újból és újból meggyőződhettünk róla, hogy a társadalmi tudat nem számítható ki könnyen, az emberi lelkekben a mérnöki munka nem nagyon kifizetődő. Ez a sztálini formula magába sűríti az elmúlt korszak alapvető tévedését, amely nem csupán az irodalomnak, hanem általában a társadalomtudományoknak is ártott: tudniillik hogy az emberek tudata ugyanúgy kialakítható és átalakítható, mint ahogy mondjuk az országot villamosítjuk. E formula szerint az irodalomnak vadonatúj, semmivel sem terhelt lelkeket kellett volna fabrikálnia, amelyek csakis a kötelező és időálló optimzimust ismerik; ez az optimizmus természetesen nem optimizmusnak látszott, hanem komoly lelkibetegségnek. Az irodalom ezt nem tehette és nem teheti. Az irodalom sem léphet túl büntetlenül önmagán, saját lényegén. Az irodalom lehetőségeit, határait érdeklődésének és vizsgálódásának egyetlen tárgya, az ember szabja meg. E tényen mit sem változtathat semmiféle iskola, irányzat vagy divat, de még rendelet sem.

Mináč rámutatott, a mai írók szinte egyöntetűen elvetik a leíró realizmust. Tiltakozott azonban az ellen, hogy a leíró realizmust Tolsztoj nevével kapcsolják egybe. Tolsztoj ellenkezőleg, az emberek — egyének és nagy emberi közösségek — lélekrajza iránt érdeklődik, éppen ezért a modern próza törvényes és nagy elődje. A modern prózát különben sem jellemzi kizárólag a leírás-ellenesség. Az új regényekben mondhatnánk űj, modern virágzását éli a leíró próza, sőt az úgynevezett lírai prózában is, amelyet sokan ismét nagyon modernnak tekintenek, biztos helye van a leírásnak. Harcoltunk a sztálini korszak mítoszai ellen, s nem térhetünk szótlanul napirendre a tény fölött, hogy e harc jegyében új mítoszok születnek, például a modernségről.

Konok dogmatikusok akadnak nemcsak a maradiak között, hanem az úgynevezett „új“ legfanatikusabb védelmezőinek soraiban is. A makacsság, összeférhetetlenség, az ellenfél igazi véleménye mérlegelésének képtelenségé, objektív művészi tények alapján kialakuló vitára való alkalmatlanság — ez jellemzi a dogmatikusokat. Ha arról beszélünk, hogy szabad teret biztosítsunk a művészetnek, e teret elsősorban magunknak kell szabaddá tenni, nem pedig eltorlaszolni. A művészetnek minden terror csak árt, tekintet nélkül arra, hogy adminisztratív, vagy lelki illetve erkölcsi terrorról van-e szó. Ha az a meggyőződésem, hogy korunk prózájának legjobban a realizmus módszere felel meg, az még egyáltalán nem jelenti, hogy elvessem azt a prózát, amelyet más módszerrel — akár az anti-regény módszerével írtak. A szocialista irodalomban sincs és nem is lehet egységes módszer. Ez ellentétben állna a művészet természetadta lényegével, amely minden esetben az egyéniség

szülöttje. Ezért a módszerek területén az egyetlen bölcs politika a türelem politikája.

— Ha meg kell egyeznünk valamiben, úgy az alapvető dolgokban van szükség egyetértésre. Ilyen alapvető dolog nézetem szerint a jelenlegi csehszlovákiai irodalmi helyzetben az érthetőség kérdése. E tekintetben is, főleg egyes elméleti cikkekben, egyik szélsőségből a másik szélsőségbe estek, amely egyáltalán nem vagy csak igen kevéssé veszi tekintetbe az igazi olvasó véleményét. Természetesen az irodalom nem támaszkodhatik elavult ízlésre, elsősorban arra kell törekednie, hogy a leghaladóbb olvasói rétegeket támogassa. Csakhogy mit tekinthetünk haladó tényezőnek az olvasónál, és ki az a bizonyos leghaladóbb olvasó? Valóban a prágai vagy bratislavai irodalmár, a hivatásos szakember és a fáradhatatlan vitatkozó lenne az? Nem hiszem. Elsősorban azért nem, mert az irodalmat sohasem mérték csak önmagával, az irodalmat mindig az élettel mérik. A legbölcsebb és legóvatosabb irodalmár sem maradhat mentes a hivatás betegségétől, elveszti a helyes olvasói vélemény kialakításához feltétlenül szükséges elfogulatlanságát. A szakember már nem elsősorban magát a dolgot nézi, hanem azt, hogyan csinálták meg: a lényeg gyakran elvész ítéletéből. Ráadásul ebben az irodalmasított légkörben burjánzik az olvasó számára legpusztítóbb betegség: a sznobizmus. Sajnos ennek az irodalmi sznob légkörnek behódolt nem egy szerző is, ha nem eléggé tapasztalt ahhoz, hogy felismerje e magatartás hamisságát és élettelenségét.

— Meg kell állapítanunk, hogy az olvasók ízlése az utóbbi években nem mondható különösképpen maradinak sem a cseh országrészekben, sem Szlovákiában. Ha valaki elszakad ettől az ízléstől, ez nem jelenti mindig, hogy megelőzi az olvasók ízlését; egyszerűen csak különcködésről, kötéltáncos kergeségről és végeredményben sznobizmusról is lehet szó. Az utóbbi időben újból lábra kaptak a legendák, milyen jó, ha az írót nem értik meg kortársai, s ha a jövendő száz vagy ezer esztendőkben bízhatik. Tudjuk,’ az irodalomban nagyon kevés ilyen eset fordult elő. Sokkal nagyobb azoknak a száma, akiknek műveit már kortársaik is olvasták és megértették, s ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ma is olvassuk, megértjük őket. Egyszóval kortársainak írunk. Ha az írót nem fűti a vágy, hogy valamit mondjon kortársainak, úgy aligha mond valamit a jövendő századoknak. Ha pedig kortársainknak írunk, írjunk úgy, hogy meghallhassák szavunkat. Meggyőződésem szerint a szocializmusban az ízlés fejlődése nem halad oly irányban, hogy ismét kilakuljon egyfelől* az olvasói elit s másfelől az úgynevezett tömegolvasó. Az egyes társadalmi rétegek ízlése közti különbség a fejlődés folyamán egyre csökkeni fog.

Mináč felszólalása végén egy — mint mondta — rokonszenves és haladó jelszóval foglalkozott: a szocialista ideológia offenzívájával