Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet

barna hajában két ujjnyi széles fehér csík hasított végig.

Evés közben csendesen csak annyit kérdezett tőlünk:

— Kudá? — Hallgattam, vártam egy kis ideig, bizonytalankodtam: kétféle mesét agyaltam ki szökésünkről. Az egyiket egyszerű embereknek, a másikat hivatalos személyiségeknek tartogattam.

Valami azt súgta, az elsővel kezdjem. Zárt titok volt még előttem ez az őrnagy, szót is alig váltottunk, csupán arcának vonásaiból, mozdulataiból olvashattam.

— Domoj .. . hazafelé — válaszoltam nagysokára.

Aztán csend, hosszú csend következett. Annyi ravaszság már összegyűlt bennem bujkálásunk alatt, hogy éppen csak arra válaszoljak, amit kérdeznek.

Nem sietett a kihallgatásunkkal. Időnként bejött egy katona, megpiszkálta a tüzet, rakott rá, majd kiment. Az őrnagy valamiféle írásokba mélyedt. Csak most vettem észre, hogy a szoba szemben lévő oldalán a fél falat beborító térkép lóg. Nyújtottam én a nyakam, erőltettem a szemem, jó lett volna tájékozódni...

Nem sok örömöm tellett ebben a szemlélődésben, keveset láttam, csupán a folyók kék csíkjait, a barnahátú hegyek vonulását és a nagyobb városok négyszögeit vehettem ki.

Kopogtattak az ajtón. Torzonborz külsejű embert taszigált maga előtt egy katona. Lopott, feltört egy vagont — jelentette az állomásparancsnoknak.

Szigorúan, ellentmondást nem tűrő hangon kérdezett az őrnagy.

— Hol dolgozik?

— Sehol — hangzott a makacs válasz.

— Mióta tekereg?

— Amióta idejöttek ...

— Kicsodák ?

— A hadseregük, a vörösök.

— Mit csinált a háború éveiben?

— Szakácskodtam.

— Hol?

— A német tisztikonyhán.

— És azóta?

— Élek.

— Miért lopott?

— Kényszerből...

Erre a kísérő katona úgy teremtette nyakon ezt a kibérelt rántáskeverőt, azt hittem, kiüti a szoba hátsó falát.

Felkecmergett és odaállt az őrnagy elé.

— A katona nem bánik így katonával — vágta szemtelenül az őrnagy szemébe.

— Az árulónak semmi köze a katonákhoz

— hangzott az állomásparancsnok ingerült válasza. Egy pillanatra csend ült közéjük, az idegen ormótlan bakancsait nézegette, úgy tett mintha gondolkodna valamin.

— Miért pártolt a németekhez? — csattant az őrnagy kérdése. — Meggyőződésből.

— Ügy láttam jónak, erősebbek voltak... kezükben láttam a győzelmet.

— A lábuk kapcája volt.

— Megbecsültek.

— Féltette a bőrét... a kondér mellett nem lőttek.

— Az őrnagy úrban sem tett sok kárt a háború — vágta kihívóan a parancsnok szemébe. Az őrnagy ábrázata egy pillanat alatt lángvörös lett. Közellépett az idegenhez; valósággal reszketett a felindultság- tól, azt hittem, agyonüti, vagy valami nagyon rosszat csinál vele.

— Te féreg — megragadta az idegen vállát, megrázta és az ajtó felé penderítette.

— Másnak tartozom számadással... Egy hónapig szenet fog pakkolni a fűtőházban, azután meglátjuk — mondta elfúló hangon az oldalt álló katonának.

Tiltakozott, kiabált az egykori szakács, jogtalanságról, meg erőszakról, de kísérője nyakon ragadta és engedelmeskednie kellett.

Elvonultak. A folyosóról még sokáig hallottuk szitkozödását.

Engem valósággal megdöbbentett, amit láttam; most tapasztalhattam először, hogy a háborúnak ilyen undorító szennye is van. Itt vonultak előttem, beillett volna mindez elrémítő színpadi előadásnak is, akár egy alvilági jelenés. Első volt a tisztikonyha szakácsa, azután két feketéző üzért hozott be az őrség, az egyik szalonnával kereskedett, a másik cigarettával.

— Ismerik a rendelkezéseket? — kérdezte tőlük a parancsnok. Az egyik negyvenkörüli hórihorgas ember dacosan hallgatott. Társa, átlátva a helyzet veszélyét, az első perctől könyörgésre fogta a dolgot.

Ez a katonatiszt szociológus vagy pszichológus lehetett civilben, mert mindennek az okát akarta tudni. Ezektől is folyton azt firtatta:

— Miért nem vállalnak rendes munkát?

— Én házmester vagyok.

— És maga? — bökött a hórihorgas felé.

— Pincér.

— Hova valósiak?

— Minszkiek vagyunk.

— Hová utaznak?