Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet

Köszöntem, szabódtam, mondtam, nem dohányzom, mégis rá kellett gyújtani. Ez a kedvesen kínálkozó még segített is megcsavarni. Nagyokat szippantottunk, mint aki kedvébe akar járni a vendéglátójának.

Csend ült közénk, álltunk és vártunk: elfogott egy belső remegés. A mondókánk jóelőre kész volt ugyan, dehát sohase tudja az ember, hogy egy váratlan helyzet milyen fordulatot vesz majd.

— Kudá? — fordult felénk egy mogorvaképű katona.

— Rabotaty — válaszoltam és a hónom alatt szorongatott fejszére mutattam.

Felállt, ingerülten kikapta kezemből a baltát és bevágta a sarokban álló ágy alá. Most már elénk állt és emelkedett hangon tovább faggatott:

— Germán — szegezte a kérdést Bagai Gyulának.

— Nem, nyiet — válaszoltam helyette.

— Venger, magyar, rabotaty gyaleko — próbáltam magyarázkodni. Éreztem, kiver az izzadtság.

— Bumáska ... dokument ? — kérdezte tovább. Nem hazudhattam, meg kellett vallani az igazat.

— Nyiet — nyögtem félénken. A többiek is abbahagyták a kártyázást és szigorú tekintettel figyelték ezt a kínos kérdezős- ködést. Ettől féltem a legjobban: az igazoltatástól; mégcsak újságpapír sem volt nálunk, nemhogy igazolvány. Honnan is?

A szökevénynek nem adnak útiparancsot sehol.

Elölről kezdték a kérdezősködést: hová megyünk, honnan jövünk? Mit dolgoztunk? Azonban néhány pillanat múlva ismét az igazolványra fordult a szó. Nyögtem, magyarázkodtam, kézzel-lábbal, eredmény nélkül... Nem hitték. Nem is hihették. Világot járt katonák lehettek, átláttak rajtunk. Nem is teketóriáztak sokat, a vasutas felöltözött, nagyszuronyú puskát csapott a vállára, kemény hangon ránkparancsolt és indulj. Elől mentünk mi Bagai Gyulával, néhány lépésre utánunk fegyveres kísérőnk.

Bekövetkezett az, amitől annyit rettegtünk: elfogtak. Vádoltam magam, mindezt óvatlanságunknak köszönhettük. Felvillant bennem a menekülés gondolata; elszánt voltam, még az öléstől sem riadtam volna vissza. Egy miatyánknyi idő múltán csitult bennem a fojtogató düh, beláttam: a szökés reménytelen. Csupasz kézzel rohanni egy puskás emberre, egyet jelent a halállal.

Remény és kétségbeesés osztozott rajtunk. Nehéz számot adni azokról az órákról: úgy látszott, a sokhetes készülődés és a már közel háromhetes bujkálás minden fáradtsága hiába volt. Elborult előttem a világ; sötétnek, keserűnek éreztem mindent. Magamat, az életemet, Bagai Gyulát; olyan érzés kerített hatalmába, amivel csak most találkoztam először.

Gyűlöltem az életet, főleg a másokét, de a sajátomat is. Ha módomban lett volna elpusztítani a világot, gondolkodás nélkül megteszem.

Ahogy távolodtunk attól az átkozott őrháztól, egyre vadabbá vált bennem a háborgás; próbáltam magam meggyőzni, nyugtatni. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyen helyzetben minden józan pillanat fordíthat az ember sorsán. Aztán a keserűség elsötétített előttem mindent, mintha hosszú, sötét utcában rohant volna velem egy ördöngős jármű, s csak minden ötödik oszlopon világít az égő. Vaksötét és világos foltok tűnnek a szemem elé... Fokozódik a sebesség, ritkulnak a világító oszlopok, fogy a szabadulás reménye, már csak éppen fel-felvillan nagyritkán, akár az összehúzott farkasszem csillogása.

Állomás felé közeledtünk. Váltókon lépkedtünk keresztül, a peronon néhánv ember álldogált, akik kíváncsian nézték vonulásunkat. Közömbös voltam kutató tekintetükkel szemben; fogságom hónapjaiban megszoktam az emberek fürkésző kíváncsiságát.

Olsa, ez volt kopott fekete betűkkel az állomás homlokára írva. Halálomig sem felejtem el ezt a nevet: Olsa. Egyenesen az állomásparancsnokság irodájába kopogott be kísérőnk.

Az asztalnál őszhajú őrnagy fogadta a jelentést. Megköszönte a puskás ember szolgálatát és útjára bocsátotta. Végigmért bennünket, majd határozott mozdulattal a falhoz parancsolt.

Leültünk a földre. Reszketve vártuk a folytatást. Az őrnagy, mintha ott se lennénk, enni kezdett.

Egyszerű volt a vacsora: fekete kenyér, kis darab szalonna, és egy jókora vörös hagyma.

Aznap még nem volt falat a szánkban, de állhatott volna előttem akár egy fenséges királyi teríték is: az éhséget feledtette félelmem.

Férfias vonásokkal barázdált formás arcú ember ült előttünk. így első látásra nem is volt rajta semmi rendkívüli... Csak aztán, hogy hosszabban szemléltem, megakadt a szemem egy csodálatos dolgon: gesztenye