Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - Szabó Béla: Az öreg háztulajdonosnő

lásos asszony tiltakozik, de meg van arról győződve, hogy maga szent Péter is tiltakozna, ha ilyesmire egyáltalán sor kerülhetne. Most már azt is megmondhatja nyíltan, hogy ő is aláírta a ház lakóinak tiltakozó ívét, mert bizony szégyen gyalázat, hogy ma, amikor az országban eltűntek a koldusok, ilyen tábla csúfítsa el a házat. Felőle gondoljon akárki, amit akar, ő tiszta lelkiismerettel továbbra is tiltakozik ilyen táblák ellen, amelyek az ember méltóságát mélyen sértik. Ez a tiltakozás jogos, és semmiféle háztulajdonosnő nem kényszerítheti arra, hogy naponta, ahányszor belép a házba, azt a felháborító szöveget olvassa. Tud ő ennél szebb olvasmányt is kiragasztani a falra.

— Ez igaz — szólalt meg a tömegből valaki. Szőke kislány volt mellette és egy ugrándozó kis fekete kutya, amely az emberek lába között fürgén átverekedte magát Fűszereshez.

Fűszeres nagyon örült Rexnek, oda is csaholta, hogy sok újságja van számára, éppen hozzá készült, de közbejött ez a história. Ezzel elhallgatott. Rex gazdáját, a Költőt hallgatta, aki megerősítette Pet- rásné állítását, hogy nincsenek koldusok, és a táblát igenis sürgősen el kell távolítani.

— Mit? — kiáltott fel az öregasszony.

— Nincsenek koldusok?... Hát maga kicsoda?... Éhenkórász! Nagyon jól ismeri magát az egész város. Mindenki tudja magáról, hogy verseket irkáit, és nem volt egy falat kenyere. Házról házra járt, így árulgatta verseskönyvét. Nálam is járt, de én nem vettem.

— Én vettem — kiáltotta Petrásné —, nekem kellett.

— Koldusfajzat! — ordította most már megvetéssel az öregasszony. — Az átkozottak, hogy védik egymást, amióta az isten felvitte a dolgukat. Nekem pedig itt kell a saját házam lépcsőit mosnom ... Szégyen, gyalázat... !

Izzott a szeme a gyűlölettől. A körülál- lók megdöbbenten nézték és hallgatták. A gyűlölet minden részvétet, könyörületet felemésztett benne, könnyeit felszippantotta, kiszárította a szívét, a lelkét, csak a saját háza állt benne. Egész magatartását valami szigorú kegyetlenség tette lenyűgözővé. Mindenki érezte, hogy „saját háza“ az igazsága, és ezért,, akár a máglyát is vállalná. A költő lesütötte a szemét, mert hirtelen olyan benyomása támadt, hogy az öregasszony teljesen meztelenül áll előtte ... Arra gondolt, hogy mindezt, a házat az öregasszonnyal, a néma és megrendült körülállókkal meg kell írnia.

Ekkor a harmadik emeletről egy barna fiatalasszony jött le kétéves kislányával a nedves lépcsőkön. Óvatosan lépkedett, mert állapotos volt. Az öregasszony gyűlölettől izzó pillantásával most feléje fordult.

— No nézzétek — mutatott rá —, úriasz- szony lett belőle, pedig valamikor cseléd volt nálam, az én kenyeremet ette.

A fiatalasszony e váratlan fogadtatásra megállt a lépcső fordulójánál és védekezőn magához húzta a gyerekét. Akik a kapu aljában voltak, nem látták, csak a hangját hallották.

— Nem igaz — kiáltotta felháborodottan —, a magam kenyerét ettem, nem a magáét. A két kezem munkájával megszolgáltam érte. De igaz az, hogy fukarul mérte maga nekem ezt a falat kenyeret. Az is igaz, hogy még a lányaitól is sajnálta a betevő falatot. Erről tanúskodhatom én, a cselédlány. Kuporgatta, félrerakta az ezreseket, de a tüdőbeteg lányait nem gyó- gyíttatta. Eltemette a férjét meg a lányait is. Eltemette az egész családját csak azért, hogy ezt a vacak házát megőrizhesse. Megcsináltatta a tetejét, arra is gondja volt, hogy a tető tornyát is kicsinosítsa, de lányaitól megvonta a sonkát, meg a tátrai levegőt. Csak fakereszt korhad a férje és lányai sírján, mert még annyi áldozatra sem volt hajlandó, hogy sírkövet állítson nekik. Ha van ott néhány szál virág, én ültettem oda, én, aki tudom, hogy lányai mennyit szenvedtek embertelen kegyetlensége miatt, én, aki gyakran tanúja voltam fájdalmas panaszuknak ... Csak mossa hát továbbra is a háza lépcsőit, úgy sincs senkije, már csak ezek a hideg, kőkemény lépcsők maradtak meg magának.

Az öregasszony hallgatott, a körülállók is visszafojtott lélegzettel hallgattak. Vajon mi következik most, mi jöhet?... Hisz ez borzasztó ... ! Senki sem mozdult, csak a munkás látott munkához. Szó nélkül a létrához lépett újra, lassú, higgadt mozdulatokkal lépegetett a létra fokain egyre magasabbra. A véső és kalapács újra működni kezdett, a kalapácsütések egyre biztosabbak, egyre elevenebbek lettek. A tollas úrinő volt az első, aki utat tört magának az embergyűrűből és felemelt fővel, felhúzott orral, sértődötten távozott. Az emberek utána néztek, tekintetükben lenézés és megvetés váltakozott... Talán mondtak is volna valami gorombaságot, de nem