Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet
— Semmire ... Nyugtató válasz helyett ölelt és csókolt. — Akarod, hogy szeresselek, Mája? — A te dolgod. Ilyen kibúvó és visszautasító válaszok után megfogadtam magamba, nem faggatom tovább, nem kérdezek tőle semmit. Lesz, ahogy lesz. Leszakajtom az esték és éjszakák örömét... A mai öröm holnapi gondot hordoz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tellett örömöm ezekben a kielégíthetetlen szerelmi összeborulkozásokban: forrón öntötték a vért az én ereimbe is. A húszon- felüli években sokat kíván a test, csókból, ölelésből a sok is kevés. Néhány napig kedves voltam hozzá, nem zavartam kérdéseimmel. Reméltem, az én forróságom »a Mája lelkét is felmelegíti: csupán a testi vágyakozást sikerült gerjesztenem benne. Nem akart osztozni a szerelem holnapi gondjában; a következő naptól nem várt semmit. Szerelme és vágyakozása belefért az est néhány órájába. Más ezt mondta volna az efféle viselkedésre: rossz vér. Nem tartottam magamat bölcsnek, de azért annyira már csak jó a szemem, meg az érzéklésem, hogy a ringyóságot meg tudom különböztetni a rettegés okozta mohó vágyakozástól. A háborúnak, a pusztításnak vannak igen jól látható jelei, erről könnyen meggyőződhet mindenki. De a láthatatlanokat senki sem látja, nincsen röntgensugár, amely képes lenne kideríteni a helyét, mégis ott van az emberben. A haditudósítók, meg az a rengeteg fir- kász, aki a frontvonal mögött húzta a nyakát: előnyomulásról, veszteségről, meg hősiességről ír... A háború szülte pszichi- káról, a háború leikéről hallgatnak... A háborúnak lelke torz, szörnylelke van, amely ott lakozik az emberekben: s ez a szörnylélek megölte a szerelmet is. Ezt csak az tudhatja, aki megjárta a frontot, az idősebbek lehet, hogy megmosolyogják; de így van, a szerelmet elcsúfította, nem hagyott belőle mást, csak a vágyakozást, meg a test reszkető izgalmát: megölte a szerelmet. Vad volt ez a Mája, mint akit a vulkán kráterében csíráztattak, szép lény volt, rossz szemnek kár volt ránézni. Megérdemelte volna, hogy valaki szerelmet leheljen minden porcikájába. Én nem voltam képes rá: a bombazáporok okozta kábulat eltom- pította. Véresre csókolta a számat, mégis azt hittem, halottat ölelgetek; kíméletlen, durva volt az ölelésem, akár a vadak párzása. Szerelmet vágytam és magam is csak pusztítottam ezt a szépséges női testet: beteg a betegnek nem lehet gyógyítója, a vére forrósága is emésztheti az embert. Ezt tettük mi is egymással; olykor elalélva belefúrta fejét a szénába és görcsösen reszketve zokogott. Képtelen voltam vigasztalni. Piros virág, lángoló piros virág volt ez a Mája: hamar belepte a por... nem tudom mi lett belőle. Hányszor fogyott el azóta csűrünkből a jó illatos széna, milliónyi apró virágsziromból minden éven készül a nászágy és várja a csillagos estét hívó szerelmeseket. Ismét a vasúti talpfákon gyalogoltunk. Már elhagytunk két őrházat, a falak oldalára írott számok fogytak, ami azt jelentette, hogy valami nagyobb állomás felé haladunk. Az elmúlt két napban jó, segítőkész emberekkel találkoztunk: alábbhagyott az éberségünk is. Piszkosak voltunk, soványak és szakállasok; az a torzonborz kolduskülső elég volna ahhoz, hogy megessen rajtunk az emberek szíve, legalább is így gondoltuk. Elhagytuk a harmadik őrházat is, mikor egy mély, vastag hang utánunk szólt: — Tovariscsi, kudá? — Megálltunk és félve megfordultunk^Egy vasutas állott az őrháza bejárata előtt. — Igyi szudá — mondta és kimért léptekkel elindult felénk. Egy pillanatra tanácstalanok lettünk, de más választásunk nem volt, minthogy visszaforduljunk. A vasutas két lépésre tőlünk megállt és maga elé engedett. Szó nélkül lépdeltünk előtte, nem kérdezett, mi sem nagyon tolakodtunk a szóval. Hirtelenében nem tudtuk hová tenni ezt az embert; ha bujkálásunk ideje alatt szükségből vagy kényszerűségből összeakadtunk valakivel, ezt kérdeztük magunkban: jó vagy rossz ember, segíteni akar vagy ártásunkra lesz-e? A vasutas kinyitotta előttünk az ajtót és betuszkolt az őrház egyetlen, füstös és igen meleg helyiségébe. Ingrevetkőzve négy katona kártyázott az asztal körül. Az egyik, aki a lóca innenső sarkán ült, barátságosan köszöntött és minden bevezető nélkül lerepesztett két újságdarabot, majd mahorkás dobozt tolt elénk. — Zakur — mondta kurtán.
