Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet
Negyvenháromban szolgált a szakaszban egy erdélyi fiú, aki hasonmódon szerelmese volt a rétiszéna illatának, mint én. A kenyérzsákjában nem restelt hordani egy marokravaló kakukkfüvet a marosmenti rétekről. Mondogatta is Kaszás őrmesternek: „Ha úgy van rendelve, hogy itt pusztuljunk, legalább egy sarjúrudasban találjon a golyó; velem temessék azt a néhány szál füvet a falumbéli rétről.“ Megmosolyogták, a prófuszok leparasz- tozták, hiába, aki nem élte, nem érzi. Aki a barázdában járva, és a dúsfüvű réteken cseperedett fel, annak százszorosán hiányzott a hazai táj. Szerencséje volt Gyer- gyai Ábelnek, annak az erdélyi fiúnak, míg velem volt, nem esett bántódása. Aztán elkerült tőlünk, már pontosan nem is emlékszem hová; lehet, hogy a kakukkfű csomó megőrizte minden rossztól. Azt tapasztaltam én e sok éves hányattatásom idején, hogy aki magával hozta a hazai táj képét, idegenben, az orosz földön is, hamarább meglátta a szépet: nem tisztelheti a másét az, aki a magáét sem ismeri és szereti... Vannak futó emlékek és vannak olyanok, amelyek valósággal az ember húsába vágódnak. S ha valamiképpen felidéződnek, felkavarják bennem a vért... Negyvennégy őszén kiürítették Csopányt, a szomszédos kisvárost. A menekültektől jutott majd minden környékbeli faluba. A módosabbja szekeren jött, a szegényebbje taligákon, vagy éppen zsákokba varrva cipelte, mentette a holmiját. Ideiglenesen Kistarádin is megszállt néhány család, akik még a front után is itt maradtak néhány hónapig. Negyvenöt tele enyhe volt. Járhattunk, házalhattunk, kerestük az alkalmat, hogy megismerkedhessünk az idemenekült családok leányaival. Olyan kisvárosi formájuk volt, de dicsér “tükre legyen mondva, nem válogattak. Szívesen vették a parasztlegények közeledését. Nekem is jutott egy. Máriának hívták. Horváth Máriának. Szülei és testvérei csak úgy szólították: Mája. így becéztem én is: Mája. Harmadnap már a szénáscsűrben pecsételtük barátságunkat, nem nagyon védekezett, éppen csak úgy tessék-lássék, illendőségből. Ha azt mondom, szép lány volt ez a Mája, szerényen szólok. Békeidőben egy pillantásáért is körüljártam volna az országot koldustarisznyával. Most meg, ott tarthattam a karomban, ölelhettem, csókolhattam, tehettem vele, amit akartam. Ha valamilyen fehérnéppel testi közelségbe kerültem, azt szerettem is, vagy legalább vonzódtam hozzá. Talán ez is volt sokszor a bajom, az udvarlást, meg a szé- pettevést mindig komolyan vettem. Nem szenvedhettem a lopott vagy kierőszakolt szerelmet; még most is azt tartom, járjon utána, érdemelje ki magának az ember a szerelem szépségeit. Vad volt ez a Mája, mint akit a vulkán kráterében csíráztattak. Én már az első héten lángralobbantam, de ő sohasem kérte számon a szerelmemet... Akkor tapasztaltam, hogy a háború még az érzéseket is megveszi, kisajátítja. Nem vagyok pszichológus, azonban a magam józan esze sem talált más magyarázatot erre a testi mohóságra. Csopányt, ezt a kisvárost, három hétig tűz alatt tartották az oroszok. Ez a halál- félelem pedig nem múlt el nyomtalanul: felszívódott az idegekbe és öntudatlanul is továbbélt. A halál torkából menekül! ember még hetek múltán sem hiszi teljesen, hogy megmaradt az élete. Forró volt ez a Mája, olykor mégis azt hittem, a halál ölelkezik velem. A testi gyönyörnek az önkívülettel határos vágyása a félőrült ember menekülését juttatta eszembe. Majd minden este megkérdeztem tőle: — Mi köt téged hozzám, Maja? ... Csak a véred hajt... más híján vagyok neked jó. Máshoz is ilyen lennél? — Nem tudom. — .Kívánsz, de a szerelmet sajnálod tőlem. Jókora szünet után válaszolt: — Ezen még nem gondolkodtam... és nem is akarok gondolkodni. Én szerettem a hosszantartó barátságot; mai napig sem felejtettem el egyetlen szerelmemet sem. Úgy tartom, aki mélyen érez, az nehezen felejt. Szép volt ez a Mája, én pedig nagyon szeretem a szépet: azt akartam, sokáig legyen az enyém. Egészen magaménak akartam. Valaki a lelke üdvösségét is odaadta volna egy pillantásáért, engem egyenesen felháborított ez a tiszavirág szerelem. Alig múlt húsz éves. A legkedvesebb nótája ez volt: „Minden elmúlik egyszer... minden a végéhez ér“. Nem múlt el este, hogy a fülembe ne súgta volna: — Minden elmúlik egyszer, csak ez az éjszaka a miénk. — Hát a holnapi — kérdeztem? — Nem tudom. — Mire gondolsz, ha velem vagy, Mája?
