Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Monoszlóy M. Dezső: Versek
a tűzről Monoszlóy M. Dezső ember és gép Tél volt és éjszaka, s te jöttél régi titán, Prométheusz, hogy tüzet lopj a didergő, vak emberiségnek, azóta is egyre dicsérünk téged, s mikor kezünkben, mint konzervdoboz az atommag kitárult, a prometheum, az új elem is tőled kapta nevét, mert másodszor akkor gyújtott tüzet az ember, hogy ne áhitsa félve a nap melegét, s az őszi tűznél több fényt árasszon a máglya. De látod, hiába a titáni tett ma is az istenek kaján dühével páros új máglyánkról legurul a leveses lábos, elszabadult szikrák villáma zúzza szét. S mi lesz velünk ha vágyunkból nem épül mágneses fal, mely befogja majd az új energiát? Hisz a világűr lombikjában már nagyobb porszem is felrobbant mint a föld, amit új csillagnak vélt a hiszékeny előd, tűz volt és robbanás, s mi maradt utána más, mint gáz, mit lebegtetnek a messzi rák-ködök? A technika szörnyű fogaskerekeitől iszonyodva a ludistákkal törtem össze a gépet, mert féltem, hogy meghal az élet, mely esztelen vasszörnyek szájában ficánkol. Vissza a természethez? — zendült Rousseau-ban a faunok echoja, hol galacsint görget a szent skarabeusz, comb csutakjával görgeti szakadatlan. E buzgalomban kophatott combig az ujja? Ki tudja? Tán kezünk is elsatnyul, ha nem dolgozik helyette a gép? S a kerekeket zörgető sínpálxfák útja míg elég, talpunk kíméli bölcsen ? Felépítettem hát újra a gépet idegrendszereket fűztem a vasba, véredényekkel hálóztam be a motorok agyát, hogy ne legyen az ember keze szerszám, s ha szolgálni kívánna mégis, a szellem irányítsa mozdulatát eszményibb célok mintája szerint. Atomerő görgesse a szürke napok tonnányi súlyát, s a skardbeuszok finom ujját ne koptassa el a galacsin.
