Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet

sem támasztottam a hátam, a fejem már le is billent. Egész nap csak tartottam magamat, de most, hogy befogadott bennünket ez a jóságos szénakazal: zuhantam, zuhantam egy mélységes feketeségbe szédületes gyorsasággal... Aztán megszűnt minden, nem éreztem semmit.

Nyilaló fájdalomra ébredtem. Ösztönös mozdulattal próbáltam kinyújtózni; nem tudtam mozdítani egyik lábamat sem, átkozott görcs fogta térdeimet és lábikrámat.

Sötétség, áporodott szénaillat és hideg: ez volt a reggeli fogadtatás. Ami este holtfáradt állapotban kedvesnek tűnt, egy jókora alvás után rideggé vált, fullasztott. Próbáltam mozogni, ahogy tudtam, dülöng- tem jobbra, balra, dörzsöltem térdeimet, dehát ez gyenge vigasz volt, azon a vastag vattaruhán keresztül.

Hiába bújtunk mély szénalyukba, a hideg ^Z megtalált ott is. Az a bódult mozdulatlan alvás pedig csuda, hogy nem állította meg bennünk a vérkeringést.

Nagynehezen életre keltettem Bagai Gyulát is, s az óvatosságot félretéve, türelmetlenül túrtam, nyomtam magam előtt a bejáratot elzáró szénacsomót.

Fehéren csillogó téli nap fogadott. Hunyorogtunk, s időbe tellett, míg a szemünk megszokta ezt a vakító fehérséget. A nan állása szerint délfelé járhatott az idő. Éjszakai rejtekhelyünktől jobbra egy kisebb település házai látszottak. A szénakazal oldalához simulva sokáig figyeltük a vasutat és a sötét foltokkal tarkított faluba vezető utat.

Ismét jelentkezett bujkálásunk két legnagyobb réme: a félelem és az éhség. Már másodnapja nem volt a szánkban egy falat sem. Esendőbbek voltunk az úton feketélő varjúnál: a mi megmaradásunk az emberek kénye-kedvétől, hangulatától függött. Az a sötét madár több méltósággal tarthatta magát, nem kért senkitől, keresett magának, s ha rátalált, életben maradt, ha nem, elpusztult. Együgyű madárésszel könnyebben el lehet viselni az értelmetlen halált, az oktalan állat nem tud, nem keresi a miérteket, egyszerre csak megszűnik élni, nincs tovább ... Nem alázkodik senki előtt.

Ezért volt embert ölő a mi háborúzásunk, meg ez a mostani bujkálásunk is, mert értelmetlen.

Kiért szenvedünk? Kinek van szüksége az áldozatunkra? Nem tudom. Hova tovább, egyre tovább ingerelt, hogy amit megéltem negyvenkettő óta, szükségtelen

volt. Ennyi megaláztatást csak madárésszel lehet elviselni: az együgyűség tűrhetővé teszi az értelmetlenséget... Bárcsak nekem is madáreszem volna, nem érezném ennyire ezt a sok földre tipró megaláztatást.

Világéletemben olyan ember voltam, aki szívesen köti egyik dolgot a másikhoz. Képzeletem igen sokszor bő száron csatangolt; olykor gondot okozott a fékentartása. Most is, mennyi sok gondolatot és emléket ajzott fel bennem ez a fullasztó levegőjű szénakazal, dehát ez már úgy van, a nagyobb gond elnyomja a kisebbet, az éhség útját állta az emlékezésnek... A képzelet ilyenkor hasonlít a kiszáradt patakmederhez.

Elindultunk a falu irányában. Más választásunk nem volt, ennivalót kellett szereznünk ... Szereznünk . .. Szereznünk ... ez már koldulás volt. Félénken benyitottunk a faluszéli házakba, s ennivalóért szappant kínáltunk cserébe. Az egyik helyen kását és savanyú káposztát tettek elénk, a másik házban kaptunk egy jó darab kenyeret.

Egy akkora darab aranynak sem örültem volna jobban, mint annak a fekete vályogkenyérnek. Szorítottam is a hónom alatt és szaporáztuk a lépést kifelé a faluból, nehogy valakinek eszébe jusson kérdezősködni kilétünk felől.

A szénakazlak előtt vitt el az utunk, ha vékony volt is a délebéd, mégiscsak köny- nyebben szedtük a lábunkat. Úgy éreztem, mintha tükröt villantottak volna a föld felett. .. Teli hassal még a nyomorúságot is könnyebben viseli az ember.

m

A szénaboglya meg az eső nem érte széna mindig vonzott. Míg el nem vittek katonának, nyár közepétől késő őszig kint háltam. Aki nem próbálta, az nem is érti, hogy micsoda gyönyörűség szénában aludni és olyan jó kívánatos dolgokról álmodni. Mert ott aztán nem mentes egyetlen éjszaka sem a parázna gondolatoktól.

Sok falusi legény szívesen aludt a szénáscsűrben: a háziak így csak a felét tudhatták meg annak a sok betyárságnak, amit a magamfajták elkövettek a kapatos leányokkal. Hej, ha tudnának beszélni azok a szénáscsűrök.

Nem kellett sokat teketóriázni, végigmentem a kerten, a nagy csűr nem volt lakatra zárva, felléptem egy kicsinyke öt- fogú létrán és már ott voltunk a parasztlegények mennyországában.