Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet

tőlünk jobbra a vasúti sínpárral csaknem párhuzamosan út húzódik.

Gondolkodás nélkül levágtunk a hómezőre. Az első lépéseket csak bírtuk valahogy, de a századik, ötszázadik valóságos pokoli kínt okozott.

Bagai Gyula ereje a végét járta, hörögve szívta a levegőt és kérve könyörgött:

— Hagyj a sorsomra, Kálmán ... ne kínozz ... szétreped rajtam a bőr .. . húdó- dik a sebem... többre nem vagyok képes, Kálmán..,, menj előre... hagyj engem pihenni, nem bírom ...

Szünet nélkül, száraz cserepes szájjal ri- mánkodott Bagai. Én, mintha nem is nekem beszélne, maradék erőmmel törtem, gázoltam a helyenként kötésig érő hóban és cíiáltam magam után fájdalmasan nyöszörgő társamat.

— Kálmán, csak egy órára ... kettészakad a derekam ... a szemem ... a szemem nem bírja ezt a fehérséget... hagyjál, utánad megyek.

Térdre roskadt. Csendesen szólongattam és próbáltam talpra állítani.

— Csak kifújom magam, Kálmán . . . nehéz a mellem, nyomja valami... álljunk egy percet, könnyebb lesz ...

Nem vagyok vasból én sem, engedtem a rimánkodásnak. Reménykedve kutattam körbe a láthatárt: az egész nem tartott tovább egy hosszúra nyúlt pillanatnál. Fordultam vissza, hogy szólítsam Bagait, de akkorra már a havon feküdt összekuporodva. Hiába emelem, visszahanyatlik és értetlenül motyogja:

— Hagyjál... aludni... csak egy percig aludni, Kálmán ... feküdj mellém, megpihenünk.

Csak most értettem meg igazán a veszély nagyságát. Rázni és pofozni kezdtem.

— Nem szabad, tartsd magad... itt pusztulunk! — kiáltottam izgatottan a fülébe. Nagy kínnal felráncigáltam, de alig tettünk néhány lépést, ismét lerogyott. S tehettem vele akármit, nem mozdult.

Tehetetlenségem állati haraggá bőszült: ütöttem, téptem, mintha rajta akarnék bosszút állni minden szenvedésemért. Ba- gaiba próbáltam erőt önteni, de már magamat féltettem ... veszni láttam és nem akartam a sorsára jutni.

— Ne aludj, nem szabad — ordítottam. Nem mozdult. Máig sem értem, mi történt velem, felugrottam és bukdácsolva futni kezdtem.

Otthagytam.

Nehezen tudok számot adni arról, ami azután történt: otthagytam és törtettem,

mint akit üldöznek. Megszűntem ember lenni, s valami soha nem tapasztalt állati ösztön hajtott előre a járt út felé.

Borzalom erre még visszagondolni is, az ember nem bír el annyi terhet. Az akarás már megszűnik, a lelkét, mintha erőszakkal kiszakítanák... Az érzékszervek sem szolgálnak biztosan, nem tudtam, hogy amit látok és hallok, a szemem, avagy a fülem fogja fel...

Aztán megálltam hallgatózni, remélem utánam jön. Nem mozdult semmi. Fülemben ijesztően zúgott a csend: ez a szörnyű magány ... hisz így még rosszabb... ez a legutolsó halál. Ebben az önkívületien állapotomban döbbentem rá helyzetem könyörtelenségére: „egyedül nem menekülhetek . .. együtt pusztulhatunk, de egyedül nem menekülhetek.“

Visszafordultam. Jegecses hódarabokkal addig dörzsöltem Bagai Gyula arcát, míg kinyitotta a szemét... és keservesen bukdácsolva vonszoltam tovább.

Nagysokára ráakadtunk az útra. Kövezetlen lehetett, aminek az egyenetlenségeit télen eltünteti a ráesett hó. Mint minden út, ez is kétfelé vezetett, nem tépelődtünk sokat az útirány megválasztásával, arra felé indultunk, amerre a fényt láttuk haladni a vasúti töltésről.

Jól választottunk. Ogy látszik, a véletlen most az egyszer barátunkká szegődött: rövid gyaloglás után hatalmas szénakazlakra leltünk. Most már fennhagytunk minden óvatossággal, egy farkascsorda ordítása sem zavarhatta volna meg bennem azt az örömöt, amit a rejtekhely váratlan felfedezése okozott.

Bagai, Gyulát odatámasztottam az egyik kazal oldalához, én pedig a földtől félember magasságnyira húzni kezdtem a szénát. Nyílást tágítottam olyan formán, hogy ülve mindketten elférhessünk benne.

Két vagy három méteres mély üreget szedtem ki magam előtt. Számítanom kellett azzal is, hogyha valaki korahajnalban horoggal húzná a szénát, fel ne nyársaljon bennünket.

Bekászmálódtunk, úgy ahogy eltömtük magunk után a bejáró nyílást. Nem tudtam, hogy a széna még ilyen dermesztő hidegben is megőrzi illatát. Egy pillanatra otthon éreztem magam a csűr illatos sar- júszénájában.

A biztos fagyhaláltól mentett meg bennünket ez a szénakazal.

Fogalmam sincs, hány órát alhattunk. Fáradt, az eszméletlenséggel határos álomba zuhantunk mindketten. Jóformán meg