Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Procházka novellája a falusi emberekről

fő vonásaiban megragadja a nép nagyszerű erőfeszítéseit a szocializmus építésében. A főhős az országépítő lett: nagyszerű példája annak, hogyan találja meg igazi hivatását az ember az új életben. Az uralkodó műfaj — mint már említettem — a testes, nem egyszer több részes regény, amely összképre törekedett, a részleteket elhanyagolta, bőven markolt, hogy a képből egyetlen társadalmi réteg, egyetlen társadalmi típus se hiányozzék. A kizárólagos konfliktus: társadalmi konfliktus, mégpedig legkülsőbb formájában, lehetőleg mentesen minden belső velejárójától, minden „lelkizéstől“.

Ez a próza kezdetben valóban egybeforrt az élettel, bizonyos idő múlva azonban e kapcsolat hirtelen meglazult. Az ok: a társadalmi fejlődés új szakaszba ért, új konfliktusok támadtak, bonyolultabbak, összetettebbek és kevésbé külsőségesek, mint azok, amelyeket az irodalom ábrázolt (elsősorban az ún. termelési regények, „výrobní romány“). Az irodalom megrekedt a régi kerékvágásban: nem vett tudomást a kialakult új társadalmi helyzetről, megmaradt régi látásmódjánál, nem látta meg az élet új jelenségeit, s ezért megmerevedett, untig ismételgette a régi sémákat. A jobb sorsra méltó olvasók pedig kénytelenkelletlen megállapították, hogy az élet sokkal dúsabb, sokkal gazdagabb és — végeredményben — sokkal szebb és érdekesebb, mint a regényekben elébe tálalt torzkép.

Az irodalom fejlődésének szükségszerűsége megkövetelte az új tehetségek, új szerzők jelentkezését, az irodalom „új hullámát“. Az új szerzők valóban jelentkeztek is: a művészi jártasság hiányát, a kor valóságát megismerni akaró kedvvel és bátorsággal egyenlítették ki

— éppen ez lett az új fejlődési szakasz uralkodó jegye. Nélkülük nem kapott volna helyet a cseh irodalomban az 1956. utáni évek társadalmi helyzete, élete. Az új jelentkezők er- jesztőn és ösztönzőn hatottak az irodalom fejlődésére: oroszlánrészük van az utóbbi évek irodalmi reneszánszában.

0

A jelentkező írók szükségszerűn nyúltak az elbeszélés, a novella műfajához: nem csupán azért, hogy minél előbb kifejezhessék a "változások keltette új életérzést, hanem azért is, mert megcsömörlöttek az előző időszak regényeinek terjengősségétől, formátlanságá- tól. Megértették, hogy az irodalomban nem az élettapasztalatok tág köre, hanem intenzitása, nem a mennyiség, hanem a minőség dönt. A valóság egy szűk metszetét ragadták ki, igyekeztek minden ízében megismerni, mélyére hatolni, s ugyanakkor olyan szemszögből ábrázolni, hogy magukkal ragadják, vitára késztessék az olvasót. Az emberfeletti és személytelen, nagy konfliktus helyére az egyén lényegében erkölcsi konfliktusa lép. Ügy hiszem, ez a legfontosabb a cseh próza új fejlődési szakaszában: az írók erkölcsi problémákkal foglalkoznak, amelyeket a közelmúlt

irodalma elhanyagolt. Ismét elővették a széppróza régi, bevált eszközeit, például az elemző lélekrajzot. Ismét megértették azt is, hogy a részleteket osztályozni kell, ezerből kiválasztani azt az egyet, amelynek legnagyobb a művészi meggyőző ereje. Mindezzel együtt járt, hogy az író minél magvasabban igyekszik kifejezni magát, iszonyodik a terjengős- ségtől, engedi az olvasót is gondolkozni, nem rág szájába mindent, a hosszú leírások helyét egyetlen rövid, de szemléltető kép foglalja el.

És ami a legfontosabb: a közelmúlt irodalma azt hitte, hogy mindent tud az emberről, megtanították rá a társadalmi fejlődés megismert törvényei. Az ún. fiatal cseh próza ismeretlen lényt lát az emberben, akit az írónak esetről-esetre meg kell ismernie, mégpedig saját veszélyére és kockázatára, hogy felfedezéseit hitelesen közölhesse az olvasóval. Az írók belátták, hogy bár nem alkothatnak a társadalmi fejlődés törvényeinek ismerete, biztos eszmei bázis nélkül, mégsem támaszkodhatnak kizárólag rá: a művészet, az irodalom nem csupán közismert igazságok feldolgozását, illusztrálását, hanem az élet vizsgálatát, megismerését is jelenti.

Jan Procházka novellája — és vele együtt az ún. „fiatal“ próza alkotásainak java — meggyőzőn bizonyítja, hogy az irodalom tulajdonképpeni, sajátos hivatását felismerve, ezek az írók nem fordítottak hátat a társadalmi fejlődés problémáinak, nem menekültek az egyén magánéletének szűk határai közé.

A Zöld látóhatár tulajdonképpen szerelmi történet. Mégsem magánügy: az ember sorsa társadalmi súlyt, jelentőséget kap. És még valami: ez a történet úgy, ahogy az író elénk tárja, nem játszódhatott le másutt, csak nálunk, olyan társadalomban, ahol az emberek között szocialista viszony jön létre.

A novella hőse, Ondrej fiatal ember: megvan benne a fiatalság irigylésre méltó harci kedve, kész megvívni mindenért, hogy bebizonyítsa a világnak és önmagának saját lét- jogosultságát, szükségességét. Otthagyja a kutatóintézetet, elmegy egy határvidéki állami gazdaság istenhátamögötti tanyájára: Pro- cházkának sikerül elhitetni velünk, hogy Ondrejnak ez az elhatározása természetes volt, egyéniségéből, jelleméből adódott: Ondrej nem a szocialista mennyország angyalainak egyike, hanem egyszerűen egészséges, értelmes fiatal ember, azt akarja, hogy munkájának látszatja legyen, megfogható, lemérhető eredménye. Szerelembe is esik: amolyan kamaszos, egyoldalú szerelembe. Aztán egyszerre csap le rá a keserűség: amikor látszólag alul marad a munkája értelméért, hasznáért folytatott viaskodásban, ugyanakkor megismeri a szerelmi csalódás minden fájdalmát is. A testi kín, a verekedésben elszenvedett sérülés már csak ráadás: arra jó, hogy az olvasó biztosabban ráhibázzon az Ondrej egyéniségéből egyedül