Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet
füleltünk, hátha elkapunk valami zajt, vagy akár a falut őrző kutya ugatását. Semmi, néma volt az éjszaka. Próbáltunk tájékozódni a csillagok szerint: kerestük a Göncölt meg a Sarkcsillagot. Nem tudtunk kiokosodni semmi hasznosat ebből a nézelődésből sem. Messzi voltak a csillagok, éppen, hogy hunyorogtak: idegen, szokatlan égbolt csillagai pász- torkodtak az éjszakában ... Legénykoromban hányszor háltam a Tisza-mente csillagos ege alatt. Ezerillatú sarjúrudasok tövében hanyatt fekve bámultuk az eget. Mindössze három csillagnak ismertük a nevét: a Göncölnek, az Esthajnalnak és a Sarkcsillagnak. Nálunk nyárutolján pompázik legszebb ruhájában az égbolt. Augusztusban és szeptemberben majdhogy a fél eget fogta be a Tejút: tisztán kék az ég, s rajta, mint arannyá vált tejcseppek ragyognak a csillagok. A föld, a falu és a sorsunk rabjai voltunk, még az eget is mindig ugyanazon helyről, a tiszamenti kaszálókról bámultuk. Tudtunk gyönyörködni az ég csillagkoszorújában, de arra sohasem gondoltunk, hogy valaha egy-egy csillag útba is igazíthat. A frontszolgálat hónapjaiban álmatlan éjszakákon hányszor fogtuk vallatóra a csillagokat. De mintha kicserélték volna felettünk az eget, nehéz volt eligazodni rajta. Ügy tűnt, hogy helyet változtatott a Sarkcsillag, máshelyütt ragyogott fel az Esthajnal és unalmában máshová szekere- zett a Göncöl is. Idegennek, szokatlannak tűnt az ég minden csillagával együtt. Idegennek, mert nem ismertük: az ismeretlenség valakit vonz, de a falujához nőtt magamfajta ember számára idegenkedést jelentett. Hogyan is érezheti magát otthon egy katona idegen országban? Hiába néztük, vallattuk az eget ott a vasúti talpfákon gyalogolva, távolinak tűnt az égbolt, messzi voltak a csillagok. Földhöz ragadt fogolyszökevénynek még a következő nap is nagy és elérhetetlen dolognak látszik. A mi életünk minden pillanata feltételhez volt kötve, ha beszélgettünk egymás közt, egy mondatot sem ejthettünk ki anélkül, hogy ne tettük volna eléje vagy utána a „ha“, „deha“, meg a „hátha“ szócskákat. Mennél inkább földhöz szorított bennünket ez a nyomorúságos bujkálás, annál távolabb esett tőlünk minden; az otthon, az emberek, a hazai táj és az égbolt milliónyi csillaga. Távol estünk az emberektől, messzi volt otthonunk, messzi voltak a csillagok. Ahogy sűrűsödött az est sötétje, lassú- dott gyaloglásunk irama is. Egyre hosszabb pihenőket tartottunk. Léptünk néhányat és megálltunk, meresztettük a szemünket és hallgatództunk. Bagai Gyula már holtfáradtan botorkált mellettem: könyörögve kérlelt, hogy húzódnánk le a vasúti töltés szélvédte oldalába, pihenni, aludni egy kicsit. Szívós, kemény ember volt a szökevénytársam, tudtam, oka, nagy oka van, ha már szóvá is teszi a pihenést. Friss volt még az égés helye, becsületesen be sem hegedhetett; ilyen látástól vakulásig tartó menetelés pedig a talpig egészséges embert is nagy próbára teszi. Láttam, éreztem fájdalmát; egy hete, hogy elváltunk attól a jóságos öregasszonytól, de egy szó kevés, annyival sem panaszkodott. — Húzódik a sebem, Kálmán, nem bírom tovább... csak egy órát pihenjünk — kérlelt ismét. Én is épp hogy támolyogtam: éhesek voltunk és halálosan kimerültek. Tudtam, ha leülünk, többet nem állunk fel. Az áTöm, a fáradtság ilyenkor erősebb az akarásnál. December volt, az orosz síkság hidege csonttá fagyasztott mindent, ha embert, élőlényt kint ért az éjszaka, reggelre megdermedt benne az élet. Tapogatódzó, erőtlen lépésekkel botorkáltunk tovább a talpfákon. Sehogysem fért a fejembe, hogy egész napos gyaloglás után sem akadtunk lakott helyre: elcsigázott képzeletem összefüggéstelenül az okok után kutatott. „Hisz a vasútnak csak kell érintenie várost vagy legalább valami falut“. Nem fért a fejembe, hogy a háború ekkora nagy területet letarolt és lakatlanná tett. Nem bizonyosodtam meg semmiről, a sötétségét nem bírtam szólásra bírni. Bagai Gyula látta meg először: gyenge fénycsóva haladt a vasúttól jobbra. Megálltunk. - • • - i — Csak valami jármű lehet — mondtam társamnak — az pedig csak úton mehet. Majd eltűnt a fény. — A szemünk káprázik — szólt lehan- goltan Bagai. Lélegzetfojtva vártunk. Ogylátszik kanyarodott, vagy dombról lefelé lejtett az a titokzatosan világító alkotmány. Kis idő múltán ismét előbukkant a fénycsóva. Most már biztosak voltunk benne, hogy
