Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet

Egy hajnalra sorompók zárták el utunkat, vasút keresztezte az országutat. Tanácstalanok lettünk, mert az út nagy kanyarral délnek vett irányt, a vágányok pedig északnyugatnak. Hányszor énekeltük legényes jókedvünkben azt a szépséges nótát: „Két út áll előttem, melyiket válasz- szam ..Hát most valóra vált, beteljesült a nóta: választanunk kellett. Milyen könnyű ezt énekelni: a jókedv feledteti a keserű pillanatokat.

Bennünket ez őrölt, ezek a fénytelen éjszakák szorítottak a földhöz, összefolyt előttünk a nap huszonnégy órája: a nappalt rettegtük, az éjszakát vártuk, a sötétség barátunk lett, a fény, a világosság ellenségünk. Nem voltak sem víg, sem derült pillanataink: nem volt köröttünk és bennünk semmi, ami enyhítette volna a sötétség, az éjszakák nyomottságát. Mindennap felért a keresztrefeszítés kínjával: a halál küszöbén éltünk ... ilyen helyzetben pedig még a gyökere is kiszáradt belőlünk a jókedvnek.

Tudtuk, köröznek bennünket. Ha nyomunkra akadnak, visszacipelnek a táborba és mindenki szeme láttára könyörtelenül megbüntetnek. Olyan fegyelemsértést követtünk el, ami szigorú megtorlást érdemelt.

Két út állt előttünk. Melyiket válasszuk, melyik visz hazafelé?

A vasút mentén indultunk tovább.

Tőlünk jobbra és balra beláthatatlan hósivatag nyújtózott. Új remények és régi kétségek váltakoztak bennünk. így okoskodtunk: a vasúton csak vonat jár. Ha meg is látna valaki az ablakból, csak nem állítja meg miattunk az egész szerelvényt.

Az űzött ember képzelete sokszorosan felnagyítja a veszélyt. Közeledő vonat kattogása reszkettette meg a síneket. Riadtan búvóhely után kutattunk, most vettük észre, hogy a rejteket adó erdő eltűnt, nincsen. Az országúttal együtt délnek fordult. Más választásunk nem volt, minthogy fejünket jól behúztuk a báránybunda gallérjába és lépeltünk tovább a vasúttöltés peremén.

Hófelhőt kavarva személyvonat robogott el mellettünk. Húztam, csavargattam a fejem, mert úgy éreztem, hogy utasok mindegyike az ablakhoz hajol és minket figyel.

Nyomott bennünket a környezet, de a magunk képzelgése is emésztette nyugalmunkat. Még a legkisebb zörejben vagy mozgásban is veszélyt sejtettünk.

Lassan elhalt, távolodott a kerekek csattogása. Vártuk a következő szerelvényt:

számunkra most mindennél fontosabb volt, hogy megállapítsuk gyaloglásunk irányát. Ezt pedig csak kétféleképpen tisztázhattuk: ha szerencsésen bejutunk valami állomásra, vagy a személyvonatok oldalára akasztott táblákról leolvassuk a menetirányt.

Ahogy a sorompóknál rátértünk a vasútra, kissé fellélegeztünk. A talpfákon való gyaloglás eleinte könnyebbnek látszott, mint a hófúvásos országút taposása. Alig hagytuk magunk megett három kilométernyi utat, már reszketett az inunk. Ha minden második talpfára léptünk, hosszúra nyúlott a lépés. Aztán próbáltunk talpfáról talpfára lépni, így meg nem haladtunk. Olyan nevetségesen kicsiny, testet billegető madárlépések voltak ezek, ami néhány órai gyaloglás után halálosan kifárasztott.

Kínos és nevetséges menetelés volt ez; dermesztő hideg fogott mindent, de gyöngyözött a homlokunk.

Erőlködtünk, léptünk így is, úgy is, rossz volt mindenképpen. Hiába próbálkoztunk a vasúti töltés peremével is, ott meg a hófúvás tette lehetetlenné ezt a magunk szabta közlekedést.

Egy félnapos gyaloglás után már rogyadozott alattunk a láb.

Micsoda irdatlan téli pusztaság volt ez: mentünk és mentünk. Állomásnak, őrháznak híre hamva. Itt még a vonat is elfárad, míg állomást ér, hát még az ilyen agyon- kínzott két szerencsétlen. Ha a hósivatagot kémleltük, az volt az érzésünk, hogy a vasúti pálya mindenestül visszafelé fut a lábunk alatt és mi tehetetlenül erőlködünk, hogy csak egy lépést jussunk előre.

Az útirányunk bizonytalansága meg ez a reszkető félelem annyira nyomasztott, azt hittem megzavarodok. Szedtük a lábunkat, még bizonygatni kellett sajátmagunkat, hogy fogy alattunk a távolság: kettesével számolni kezdtük a talpfákat.

Bagai Gyula még bírta valahogy ezt az agyat törlő összeadást, de én beleszédültem. Az egész látóhatár benépesedett talp^ fákkal, mintha valami óriási erejű zsonglőr kátrányszagú fadarabokat dobálna az ég alján.

Szárnyvasút lehetett, amin mentünk. Már estébe hajlott az idő, mikor szembejött velünk egy vonat. Reggel ment, este jött. Ez pedig azt jelentette, hogy közelítünk egy nagyobb város felé vagy pedig távolodunk tőle.

Ránkszakadt az este: hideg, csillagos éjszaka. Nem volt a fejünk felett fedél, nem várt az erdő rejteke sem. Időnként hosszan