Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Dobos László: Kegyetlen esztendők — regényrészlet
Dobos László kegyetlen esztendők (regényrészlet) V. Nappal lehúzódtunk az országútról, kerültük a forgalmat, de túlságosan mesz- szire sohasem távolodtunk tőle. Ez a nagy széles út jelentette számunkra az irányt, tudtuk, hogy Lembergbe visz. Éjszaka, mikor már ritkult a jövés-menés, ismét itt folytattuk tovább a gyaloglást. így múltak a napok: éjszaka szakadatlan gyalogoltunk ... mentünk és mentünk, amerre az út kanyargóit előttünk. A szökevény minden percét bizonytalanság árnyékolja: nem volt óránk, az idő múlását csak a virradással és az est leszálltával mérhettük. Kínzott bennünket a soha nem fogyó távolság is. Elhatároztuk, hogy számolni fogjuk lépteinket: minden lépés háromnegyed méter, ha kétezret lépünk, másfél kilométert hagyunk magunk megett. Nyújtottuk hát a lépést, de bizony erősen lerövidült... Hajnaltájt már csak döcögtünk, nem is gondoltunk lépteink hosszával. Volt éjszaka, hogy harmincezerig számoltam a lépéseket, ez volt a legtöbb, amire emlékszem. Hogy mennyi lehetett ez kilométerben, abban sohasem tudtunk megegyezni Bagai Gyulával: én mindig többet számoltam, ő kevesebbet. Fájdalmas szorzás volt ez, a magunk fáradságával izzadtuk a számokat, magunk szoroztuk és adtunk össze, magunk voltunk a szorzók és szorzandók is. Hiába volt a fejtörésünk, a távolság nem nagyon látszott fogyni: türelmetlenek voltunk. Néhány nap múlva váltottunk a számolás módján. Leléptünk a telefonpóznák közti távolságot, száz egész métert. Öt nap alatt ezernyolcszázhuszonhét oszlopot hagytunk el. Fáradt pillanatainkban az oszlopokhoz dőlve pihentünk: hallhattuk a drótok zsongását .. . megállás nélkül zúgtak, csak úgy hajnal felé csitult kissé a muzsikájuk ... Ez az éjszakai búgás kötött bennünket az élethez, az kapcsolt össze a világgal... beszélni keveset beszéltünk, nekünk ez is jól esett, ha mások szavának rezgését hallhattuk. Ezt az érzést csak az ismerheti, aki ehhez hasonlót már egyszer megélt: vaksötét éjszakában nagyobb örömet jelent a fénynek egy kicsinyke szikrája is, mint fényes délidőben az egész napkorong ragyogása. ' A telefonhuzalok búgásában a világ fogódzott össze felettünk. Sok helyütt sötét gödrök foltozták a föld hátát, de a sebek felett már parancsok, jelentések és féltő búcsúzások zsongtak. Ahogy hallgattam a huzalok reszkető zúgását, olyannak éreztem magam, mint egy drótjaitól megfosztott telefónpózna: egyedül állok a szétrombolt oszlopok sorában. .. nem közvetítek üzeneteket... nincs rám szüksége senkinek, kívül estem az életen . .. Nem parancsol most már senki, mégsem vagyok a magam ura. A háború összezavart bennem mindent, felborult az egyensúlyom. Irdatlan messze kerültem az emberektől, mint a pusztába száműzött bűnös, kerestem az embereket, beléjük akartam kapaszkodni... mert csak úgy van értelme az életnek, együtt. Dehát az én jószándékom kicsinyke erő volt ebben a kavargásban. Már negyedik esztendeje mások szabják meg életem menetrendjét... Én csak utas voltam, nem függött tőlem sem az indulás, sem a megállás.
