Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - DISPUTA - Monoszlóy M. Desző: Egy választó levele a megválasztottakhoz
Felvetődött a szekció vezetésének néhány hiányossága is. A probléma megoldása abban rejlik, hogy jobb kapcsolatot kell létesíteni a szekció és az írószövetség szervei között. Az írószövetség és a szlovák írók elvtársi segítsége következtében létrejöttek a nemzeti és nemzetiségi irodalmak kölcsönös közele.. ,. .. „ „ egy választó levele Monoszloy M. Dezső a mGgválasztottakhoz A harmadik csehszlovák írókongresszus előkészületi időszakában a magyar tagozat választmányának megválasztására is sor került. Választás közben eszembe jutott János bácsi, a székely gazda, aki haldokolván így végrendelkezett: „Azt a tinót pedig, amely a minap az Avastetőn elveszett, hagyom az egyházra, ha megkerül, legyen a János fiamé“. S e kedves népi adoma nyomán az is megvilágosodott bennem, hogy az én szavazatom még egyáltalán nem elveszett jószág, ilyenformán jól teszem, ha rokonaimra hagyom, vagyis olyanokra, akik az irodalmon keresztül velem is rokonságot tartanak. Miután pedig abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy az örökhagyás után sem kívánok jobblétre szenderülni, sőt ellenkezőleg látó szemekkel kívánom figyelni az ezután következőket, elhatároztam, hogy azt is elmondom, miképpen sáfár kodjanak átadott szavazatommal az arra kiválasztottak. Elsősorban is úgy, hogy ténykedésükben szavazatom partikuláris erejéig ezentúl is ott erezhessem magam, s ennél erősebben saját magukat se érvényesítsék, legjeljebb azzal a plusz j elelő sség gél, amellyel a kívülmar adottak at képviselik ezután. Ha így cselekszenek remény van arra, hogy irodalmi életünk adminisztrációs kerete hasznos javulásokat eredményez. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az irodalmat ezentúl se a választmány, hanem továbbra is az írók jogják írni, mint mindmostanáig. De a választmány feladata lesz koordinálni mindakozat a kérdéseket, amelyek az írással összefüggnek, s amely teendőket eddig az írók végezték jól, rosszul, vagy sehogyan. 1919-ben, Szeged város francia megszállásának idején, egy magasrangú francia tiszt megkérdezte Juhász Gyulától, hogy kicsoda ő tulajdonképpen. Juhász Gyula így válaszolt: — Je suis le plus grand poéte de la Hongrie! (Magyarország legnagyobb költője vagyok!) Sokszor felidézem magamban ezt a jelenetet, számos helyi kijelentés és melldön- getés juttatta eszembe, s nem volt nehéz rájönnöm, hogy az esetek többségében (a jogossági kitevőt most elhanyagolom) nem a nagyképűség, hanem a keserűség nyilatkozott meg. Mert mindig nehéz helyzetben van az, akinek magáról kell beszélni, csak ismert ember lehet szerény, az ismeretlenek mindig nagyképűek, ha nem ilyenek, senki se tud róluk. Azok akik érzéketlenek az akasztófahumorral szemben, az ilyesféle kóresetek láttán és hallatán szégyenkezve és riadtan fogják be a fülüket, de ha valóban megakarjuk szüntetni ezeket a jelenségeket, ha bármilyen nemű objektív ircdalomtudat kialakítására törekszünk, választmányunknak kell átvenni irodalmunk bemutatásának, bemutatkozásának feladatát, méghozzá pártatlanul, olyan messzemenően és olyan lelkesen, amelyet az egyes művek és írójuk minőségileg megérdemelnek. Csak így és ezen az úton számolhatunk, le, azzal a káros gyakorlattal és tapasztalattal, hogy csak addig tudnak rólunk, ameddig magunkról beszélünk, aki csendben van az nem létezik. Hol és hogyan képviselje választmányunk irodalmunk népszerűsítését, irodalmi létezésünk tudatát? A minőségi jogosultság alapján mindenütt és minden erővel. A fenti válasz igazságosnak hangzik, de általánosságánál fogva nem látszik hasznos kalauznak. Szükség van a konkretebb felsorolásra. Miután ez a levél nem tart igényt a teljességre, nem törekszem semmiféle fontossági sorrend betartására, arról szólok, ami éppen eszembe jut. A közelmúltban választmányunk három tagjával együtt részt vettem a rádió magyar szerkesztőségénének egyik ankétján. A vita során többek között szóba került a választmány, s ezen keresztül íróink tanácsadó közreműködése a rádió szerkesztésének bizonyos szakaszában. A vita során az is nyilvánvalóvá vált, désének feltételei. Ebben a tekintetben sokat tehetnek az írószövetség lapjai jó prózai írások, költemények közlésével és az elvtársi kritikával. A plenáris ülés megtárgyalta a szekció szervezeti ügyeit, új vezetőséget választott és több konkrét határozatot hozott. —bi—
