Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - DISPUTA - A SZISZ magyar szekciójának plenáris ülése

Ám úgy érzem — valószínűleg mindnyájan — úgy érezzük, hogy ilyen pont hamis befejezés lenne. A mondatot nem fejezné be világosan. Mert végeredményben az ötvenes évek koncepciójában... mi történt? Csak egy nevet húztak ki a névsorból? (Amelyre még egynéhányra mindenfélét rákentek.) Nem! Rosszabb, tragikusabb, egyesek számára jóvátehetetlenebb dolgok történtek ... S mindezzel összefüggésben ezer és ezer ember életéből és tudatából kitörölték a bizalmat, a biztonságot, a megértést és az odaadást! Ügy gondolom, most arról van szó, hogy ezeknek az elemeknek visszaadjuk tagságukat a nemzet, az osztály, a kommunisták és nem kommunisták előtt, s ama nemzedékek előtt, melyek a bizalmat, biztonságot, megértést és odaadást elvesztették, vagy elégséges mértékben nem tettek szert rá. Nem lesz túl nagy semmilyen ár, amit meg kell fizetni ezért a

• restaurációért. Nem lesz túl nagy ár semmilyen kritika vagy önkritika. Semmi sem lesz túl nagy ár, ami az igazságot szépítgetés, hazudozás nélkül és nyíltan tárja fel az embereknek, az egész igazságot mindenestől és mindenről. Ellenkezőleg! Azt hiszem, ez az egyetlen jó pénz, amelyen visszanyerhetjük az emberek bizalmát, hogy higyjenek könyveinknek, írásainknak, regényeinknek és verseinknek, kétségtelenül nemes céljainknak, a szocializmusnak és a kommunizmusnak.

Ebben az aktusban is, mely megújítja tagságomat szövetségünkben, ilyen értelmet keresek s akarok láni. S épp erre hivatkozva kérem önöket, ne tekintsék ez aktus révén tisztázottnak a régi tévedést s ne higyjék, hogy a hibát, vagy ahogy itt kimondták — a jogtalanságot ezzel jóvá tették.

Nemrég olvastam közös barátunk és elvtársunk Vlado Clementis két levelét — röviddel azután írta őket, hogy tudtára adták családja kegyelmi kérvényének elutasítását, tehát néhány órával az ítéletvégrehajtás előtt, mely állítólag a szocializmus ellen elkövetett, megbocsáthatatlan áruló tettei miatt sújtottá. E levelek hangja csodálatos nyugalomról tanúskodott, s arra vallott, hogy szerzőjük megbékült az elkerülhetetlen sorssal; a csak egy kicsit is beavatott olvasót megingatják abban a hitében, hogy a vád és bűnösség bizonyítékai igazak lennének.

Am sokkal megrázóbb: hogy ő, „a szocializmus tettenért ellensége“ szemtől szembe a véggel, mikor már nem kellett alakoskodnia és utólag semmiért se büntethették, tehát a legbensőségesebb őszinteség pillanatában, arra kérte a levelek címzettjeit, hogy azután se, ami csakhamar bekövetkezik, ne kételkedjenek a szocializmus igazságában és helyességében, haladjanak együtt vele és érte éljenek.

Miért említem ezt a végső rendelkezést? Azért, hogy autoritatív szóval, mely épp azért autoritatív, mert az utolsó szó s a legnehezebb órában mondták ki — mondjam ki én is azt, amire most gondolok. Ez volna minden.

A SZISZ magyar szekciójának plenáris ülése

1963. április 20-án zajlott le a Szlovákiai írók Szövetsége magyar szekciójának plenáris ülése a szlovákiai írók konferenciája előkészületeinek keretében.

A plenáris ülésen Tóth Tibor tartott beszámolót a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetéről és távlatairól. Dobos László a próza- irodalom feltételeiről és problémáiról mondott koreferátumot, dr. Csanda Sándor a kritikáról és Bábi Tibor a realista és romanikus elemekről a költészetben.

A beszámoló és vitafelszólalások rámutattak arra, hogy a személyi kultusz a gyakorlatban a vezetés és irányítás alacsony színvonalában, hozzánemértésben, gyakran műveletlenségben nyilvánul meg. s mindez adminisztratív, bürokratikus, gyakran erőszakos módszerekkel párosult. Az irodalomban az elégtelen műveltség, a marxista filozófia, esztetika és irodalomtudomány ismeretének hiánya volt az oka annak, hogy olykor a nagyon becsületes és őszinte szerzők is áldozatul estek a sematizmusnak, mely nem más, mint személyi kultusz vetülete az irodalomban.

A beszámolók és vitafelszólalások rámutattak az Irodalmi Szemle pozitív szerepére, mely elégséges mértékben reprezentálja a csehszlovákiai magyar irodalmat s egyre inkább az irodalom szervezőjévé válik, különösen a fiatal próza és költészet szervezőjévé. Hasábjain egy egész sor új név bukkant fel és e fiatal írók működése a csehszlovákiai magyar irodalom megújhodásához vezet a SZKP XX. és XXII. kongresszusa szellemében. Hogy a lap kellőképpen tölthesse be irodalomszervező funkcióját, havonta kellene megjelennie. A felszólalók rámutattak a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségének hibáira és bürokratikus munkamódszereire, amelyek gátolják a magyar irodalom zavartalan fejlődését. A magyar szekció kötelességének tartja, hogy ezen a helyzeten a közeljövőben változtasson.

A beszámolók rámutattak az irodalomkritika hiányosságaira is. A plenáris ülés határozataiból kifolyólag az Irodalmi Szemle szerkesztőségére és a vezetőségre hárul a kötelezettség, hogy ebben a tekintetben is változás álljon elő.