Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - DISPUTA - A szlovákiai irodalom harcban az igazságért

ciális pártmozgalommal, de lehetetlen elválasztani a forradalmi kommunista mozgalomtól. Van egynéhány különleges vonása, melyek jellegéből adódnak, s nekünk ezt itt le kell szögezni, hogy semmi se vezethessen félre bennünket. A davisták mozgalma a kommunista propaganda formája a specifikus szlovákiai viszonyok között, amelyek a társadalom fejletlenségéből és a kulturális elmaradottságból adódtak, ennek oka a hosszantartó nemzeti elnyomás. Jelentős tényként kell figyelembe venni, hogy a felsorolt okok következtében 1918 után egyetlen nemzetileg öntudatos értelmiségi, egyetlen író sem vonult át a kommunisták táborába, ami nagyonis szembeötlő a közeli cseh és magyar példákkal szemben. Az említett okoknál fogva a davisták mozgalmában fellelhetjük a nemzeti öntudatosodás bizonyos elemeit is, s ebben a tekintetben a DAV-ot a nemzeti megújhodás utolsó fázisaként fogjuk fel. A DAV átértékelte a szlovák kultúrát, elvetette a polgári, reakciós és provinciális elemeket és a nemzeti kultúra új, a világ és a marxizmus felé tájékozódó hagyományait alapozta meg. Ez érvényes politikájára is. A davisták elvetették a ludák nacionalizmust, és a csehszlovakizmust is, mint az elnyomatás egyik formáját, de mindenkor óhajtották a cseh és a szlovák dolgozó nép együttműködését, a csehek és a szlovákok közös szocialista államát az egyenjogúság és méltányosság alapján.“

Michal Chorváth az alábbiakban a DAV specifikus vonásaira tért ki, majd Bašťo- vanský referátumára, mely az SZLKP IX. kongresszusán hangzott el, a davizmus irodalmi megnyilvánulását mindenestől, mint a kispolgári anarchia lázadását ítélte el, majd utalást tett az 1951 áprilisában lezajlott aktívára, ahol a hisztéria és terror jegyében érvényesítették Bašťovanský beszámolójának vádjait és téziseit, s így ez az aktíva vált a sematizmus és dogmatizmus jegyében konstruált irodalom korszaknyitójává. M. Chorváth végezetül megállapítja, hogy a valóság igazolja a davisták irodalmi s egyéb törekvéseit is és felteszi a kérdést: „Hasznára vált-e a pártnak a burzsoanacionalizmus elleni harc?“

— s nyomban megfelel a kérdésre: „Nem vált hasznára, ellenkezőleg, mérhetetlen károkat okozott a pártnak, a cseh és szlovák nemzet viszonyának, végső következményeiben pedig kárára vált egész életünknek. A burzsoanacionalizmus ellen folytatott harc felesleges és káros volt, mert a párt vezető posztjain semmiféle olyan értelmű nacionalizmus nem létezett, ahogy azt a párt IX. kongresszusán megfogalmazták.

Am, ha nem létezett ez a burzsoanacionalizmus, az említett elvtársak a IX. kongresz- szuson elhangzott önkritikájukban miért vallották be mégis? Hogy ez is érthetővé váljon számunkra, idézzük fel az akkori idők légkörét, a Szovjetunióban, Bulgáriában, Magyar- országon lezajlott perek idejét, a személyi kultusz virágkorát, önkritikájukat komoly

hibának tartom, de nem szabad azonosítani azok hibáival, akik erre rákényszerítették őket.“

Dobos László felszólalásában rámutatott a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének kedvezőtlen feltételeire. Bírálta a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó munkáját, személy szerint Ján Poničant, aki helytelen módszereket és bizalmatlan légkört teremtett. A könyvkiadó nem mer vállalni semmilyen kockázatot, s ha irodalmunk elmaradottságáról beszélünk, akkor ennek az elmaradottságnak részben a könyvkiadó is oka. Ahelyett, hogy buzdítaná és ösztönözné az írókat, hol revizionizmussal, hol nacionalizmussal vádolja őket.

Felzólalásában kitért a magyar írók és magyar értelmiség egy jellemző tulajdonságára, a mindig és mindenütt megnyilvánuló védekező állásfoglalásra: „ ... meg vagyok győződve arról, hogy ennek jelentőségét túlbecsültük. A személyi kultusz és a dogmatikus gondolkodás időszakának egyik legnagyobb tévedése éppen az, ahogy ezt a védekező magatartást és nemzetféltést nacionalizmusként bélyegeztük meg. Az ideológiailag zavaros burzsoanacionalisták keresésében és megjelölésében az írók körében az Üj Szó főszerkesztője, Dénes elvtárs fejtett ki nagy buzgalmat.

Nem kerestük az okokat, csak a következményeket láttuk. Véleményem szerint nemzetiségi politikánk az utóbbi években abban merült ki, hogy folytonosan ismételgette és variálta a nemzetiségi kérdés közismert téziseit, anélkül, hogy megoldásokra törekedett volna. Igaz, hogy az elmúlt években — és sajnos a jelenben is — gyakran olvashatunk olyan újságcikkeket, amelyek azt állítják, hogy a nemzetiségi kérdés már megoldódott. Ha az alapvető vonásokat tekintjük, elfogadhatjuk ezt az állítást. Csakhogy nem számolunk azzal, hogy a nemzetek és nemzetiségek együttélése nap-nap után új§bb kérdések elé állít bennünket. Minden bizonnyal helyes az a tézis, hogy minden nemzetnek elsősorban saját nacionalizmusa ellen kell harcolnia. Csakhogy ezt a tézist Lenin egy nagyfontosságú kijelentésével kellene kiegészíteni: „A kisebbségi nacionalizmusnak rendszerint védekező jellege van.“

Dobos László az alábbiakban a publicistika és a sajtó, főképp az Űj Szó passzív szerepére mutatott rá. Ezzel kapcsolatban a következőket mondta: „A gondolkodás a nézetek kialakulásával kezdődik. Publicistikánknak — tisztelet a kivételnek — a dolgokról és az eseményekről egyszerűen nincs véleménye . .. Ha átlapozom újságjainkat, az Oj Szót is beleértve, olykor az a benyomásom, hogy valami üzemi hangszóró hangját hallom. Megjegyzem, hogy a publicisztika e hiányosságait már számtalanszor felvetettük, sajnos, az illetékes tényezők csak vállat vontak.“

Dobos László a szlovák és a cseh irodalom erejében és progresszivitásában erős támaszt Iát, s a cseh és szlovák elvtársak segítségét