Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - DISPUTA - A szlovákiai irodalom harcban az igazságért
nára válik, ha a metafizikai fekete-fehér, vagy a rózsaszínű illuzionista ábrázolási módszer mindörökre letűnik irodalmunkból és művészetünkből.“ Bil'ak elvtárs végezetül azt a reményét fejezte ki, hogy a konferencia hozzájárul e feladatok teljesítéséhez, a szocialista irodalom fellendítéséhez. Alexander Matúška felszólalásának első részében az írói erkölcs problémáját verette fel s az írók egy részének szemére vetette az elkényelmesedést és elpolgáriaso- dást, mely szinte riasztó méreteket öltött. Majd a Szlovák Nemzeti Felkelést lebecsülő törekvésekre tért rá: „Legújabbkori történelmének (a szlovák nép történelmének) e legnagyobb vállalkozását a felszabadulás után különféleképpen értékelték: értéke hol emelkedett, hol esett. Le —, s nagyon alacsonyra •értékelték, nem a megesett hibák alapján, hanem annak alapján, hogy egynéhányan nem vettek részt benne, s ahelyett hogy nemtetszésükkel saját maguk ellen fordultak volna, szeretetlenül tekintettek magára a Felkelésre. Koncepció is adódott, mintanogy mindig adódik, ha az írott történelmet a pillanatnyilag hatalmon levők intenciói értelmében csinálják. Emlékszem, voltak olyan évfordulók is, mikor a Felkelés olyan kétértelmű valaminek a helyzetébe jutott, amiről jobb nem beszelni; mikor már azt sem tudtuk, volt-e, vagy nem volt-e felkelés. E törekvéseket és átértékelő cselekedeteket az irodalom nem fogadta el, ha nem veszünk tudomást azokról, akik képesek mindenen élősködni, s mindennel komaságba keveredni, főleg azzal, ami túlnő rajtuk; a Felkelés nem véletlenül maradt irodalmunk állandó témája, s nemcsak témája: ott érezni a nem róla, de másról írt legjobb könyvekben is ... Ott érezni a felszabadulás után írt legjobb könyvekben, amelyekben egyáltalán nincs szó a Felkelésről. A népnek a sematikus irodalomhoz való viszonyáról a következőket mondta: „Amit nem tudott elviselni (a nép — a szerk. megjegyzése), az volt, — más módszerekről nem is beszélve —, hogy életének specifikus vonásait figyelmen kívül hagyva, szószékből, felülről szóltak hozzá. A politikusok is így tettek és az írók is. Ez az irodalom nem a nemzettel, nem a néppel, nem az emberekkel haladt; üresen kongó, mentorkodó és protektorkodó irodalom volt, s ha ellenkezőleg járt el, édeskésen, valamiféle szocialista biedermajer stílusban, annál rosszabbat, mindenesetre legalább olyan rosszat jelentett. Ilyesmi nem nyerhette meg bizalmát és nem tett szert hitelre, valóban így is történt. Az sem volt valami bizalomgerjesztő, hogy a szlovák szocialista irodalom — főképp a már közismert események után — a burzsoá nacionalizmustól való félelem árnyékában nőtt, annak az elméletnek az árnyékában, amely szerint mindig a kisebb és a gyengébb fenyegeti a nagyobbat és az erősebbet. Leninnek ebben a tekintetben is más véleménye volt; tudta és kimondta, hogy „különbséget kell tenni az elnyomó és az elnyomott nemzet nacionalizmusa között, a nagy és a kis nemzet nacionalizmusa között“. Tudta és kimondta, hogy az azelőtt uralkodó nemzetből származó kommunistának az azelőtt elnyomott nemzettel szembeni politikáját „inkább engedékenységével és mértéktartásával kell túlsóznia“. Alexander Matuška e kedvezőtlen körülményekből vezeti le a nemzeti hagyományok lebecsülésére irányuló törekvéseket, s azzal az óhajjal fejezte be felszólalását, hogy a nemzetnek olyan tiszta és tisztázó szóra van szüksége, mely áthidalná a szakadékot a gondolat és a tett, az elmélet és a gyakorlat között. Michal Chorváth vitafelszólalásában az úgynevezett burzsoanacionalizmus problémáját a pártban és a davisták mozgalmához fűződő kapcsolatát vetette fel. Tömören vázolta, hogyan merült fel ez az ügy, milyen volt lefolyása és milyenek voltak következményei: „Az SZLKP IX. kongresszusán 1950. májusában megállapították, hogy Husálc és Novo- mesky elvtárs burzsoanacionalizmusa egy talajból fakad Clementis burzsoanacionalizmu- sával, azt állították, hogy gyökerei végeredményben a DAV körül csoportosult szlovák értelmiség tevékenységéből fakadnak, melynek éppen Clementis volt a vezéralakja, s ebből az értelmiségből került ki Husák és Novo- mesky is. Ennek az értelmiségnek, legnagyobb része állítólag nem tudott helyes marxista- leninista állást foglalni a párttal és a munkásosztállyá szemben. Tipikusan kispolgári ingadozás jellemezte őket, s valójában sosem szabadultak meg a burzsoa ideológiától. A DAV akkori kritikája körülbelül ilyen értelemben folytatódott: A davisták csoportja Clementis vezetése alatt nem olyan szervezkedés szerepét játszotta, mely a szlovák értelmiség tömegeit közelebb vitte volna a párthoz, mely a tömegek körében emelte volna a párt tekintélyét, ellenkezőleg, olyan szervezkedés szerepét játszotta, mely az értelmiség jelentős részének a párt és a Szovjetunió iránt érzett szimpátiáját felfogta, s az volt az igyekezete, hogy a tömegeket a párttól elszigetelje. A davisták valójában komolyan akadályozták a tisztességes és a munkás osztállyal szimpatizáló értelmiségiek és a párt őszinte viszonyának kialakulását, akadályozták őket abban, hogy teljes lélekkel vállalják a munkásosztály szent ügyének szolgálatát. Mindenekelőtt meg kel állapítani, hogy ezek csak tézisek, s hogy e téziseket sose próbálták bebizonyítani és soha nem is bizonyították be helyes voltukat.“ Michal Chorváth röviden vázolta a DAV történetét és szerepét: ,A davisták mozgalma a szlovák szocialista értelmiség, legöntudatosabb munkások és földművesek mozgalma. A davisták mozgalmát nem lehet azonosítani egy spe
