Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)

után ködös páráit felszívta az éjszaka hidege. Olyan volt az ég, mint pünkösd első napján a templom bejárata; gondos kezek tisztára seperték s csillagvirágokkal hintették meg a hold útját.

Féltérdre ereszkedtem és hosszan figyeltem minden környékbeli bokrot és fát. így néhány centiméterre a hószínétől biztosabban meglátja az ember a mozgást. Nem vakított annyira a hólepelre vetődő holdfény sem. Ügy ötven méterre tőlem fázósan ugrálva egy nyúl tartott a Tisza meder felé; jó lenne, ha most engem is álattá varázsolna valaki, szabadon futhatnék széles e határban... de ez csak a mesében történhet meg ...

Elléptem a fa törzsétől. Szaladni, rohanni vágytam, mégis próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Rémlátások rohantak meg: úgy tűnt, hogy nagycsapat határőr figyeli utamat, s csak az alkalmas pillanatok várják, hogy megálljt kiáltsanak vagy a fegyverüket használják.

Ahogy a folyómeder partszegélyéhez értem, meg is álltam hallgatózni; semmi sem mozdult, de azért hátra nézni nem volt bátorságom. Hófúvásban csúsztam, bukdácsoltam lefelé; izgalomtól és félelemtől reszkető lábakkal ott álltam végül a Tisza jegén. Torzsokos göröngyös felületet tapintott a lábam, szél fújhatott, mikor beállt a víz vagy pedig olvadás lágyította a jég hátát.

Vigyázó lépésekkel elindultam lefelé a vízfolyás irányába. A hold mintha egyéb dolga sem lenne, a göröngyös jégtükörben nézegette magát. Most az egyszer jóbarátnak bizonyult; velem lépdelt a jégrevetődő holdfény is, mint egy hűséges kutya, néhány lépésre előttem haladt.

Váratlanul nagyot reccsent alattam a jég. Rémülten megálltam. Elég volt egy dermedt pillanat, hogy ismét rémképek tanyája legyen képzeletem.

„Biztosan még a jégbe is aknák vannak ékelve... elég egy óvatlan lépés, eltűnik alólam a jég ... elnyel a víz. Besodródom a jégpáncél alá és vége, mindennek vége ... ott tavaszodom ki a jég alatt...“

Centiméterről centiméterre reszketve csúsztattam előre lábaimat. „Az is lehet, hogy drót van kifeszítve a folyó medrén keresztül, ha megérintem, rakéták robbannak az égre,“ kínoztak tovább a rémlátások.

Ha ennyi kínt tartogat az élet, nem érdemes megszületni... Tudom, gyötrelirie- sebb utakat is jártak az emberek, mert a

háború volt... dehát mindenkinek a saját baja fáj ... ezt szeretném világgá ordítani én is, a magam hányódtatását.

Nagyobb, sokkal nagyobb árakat fizettek mások, a halottak. Azoknak már az sem adatott meg, hogy gyötrődjenek... Én még várhatom a feltámadásom, a halottak nem mozdulhatnak, nem szólhatnak egymáshoz, se jót, se rosszat. Egymás mellett fekszik a hazáját védő orosz és az idegenbe parancsolt magyar. Melyikük a győztes? Vannak-e győztes halottak?

Itt csúszkálok a Tisza jegén; olyan ez, akár a tisztító tűz, mintha a halál szá- madoltatna.

Parancsok eszköze és végrehajtója voltam: egy szám, egy senki. Mérget vetettek belém; gyűlölhetnék életem végéig. Becsaptak, felhasználtak, bűnhődtem maga- mért és sokszorosan másokért. Bosszúért kiáltsak? Álarcot öltsek, és leszámolásra várjak?

Elégtételt csak a holnap adhat. A háború tengernyi tragédiájáért csak a holnap kárpótolhat. Hamar felejtenek az emberek, s éppen ezt nem szabad. A rosszat nem szabad feledni, mert minden ismétlődhet elölről. Sok színeváltozása volt az életemnek; olyan a lelkem, mint a robbanás szétvetette földdarab, más rög alakult a visz- szahulló porszemekből.

Örömtől reszketve kapaszkodtam fel a folyómeder meredek partján. Hajnalodott, ahogy lépegettem végig a kis közön. A korán kelő gazdák odabennt már megrakták a tüzet, kékes füstcsomók nyúltak az ég felé, a hunyorgó csillagok felé.

Két vagy három órája már, hogy itt borongok, barkácsolok az emlékezés kanyargós ösvényén. Most itt állok azon a helyen, ahol tizenhét évvel ezelőtt örömtől reszketve felkapaszkodtam a partra. Mindez több, mint másfél évtizede történt. Ha mások hallgatják ezeket a cifra históriákat, mesének hiszik. Én is szeretném annak tudni, mesének, valóban kitalálásnak. Negyvenen túl az ember fukarul számolja az évek tűnését, nem örül az idő múlásának... Ha rajtam múlna, mégis siettetném; kettesével forgatnám a kalendárium lapjait. Háborús élményeimet legszívesebben elfalaznám, megtagadnám. Tizenhét éve, hogy végétért a háború. Hazajöttem, de úgy hittem, emlékeznem sem kell rá többet... Nem lehet felejteni.