Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)

után ködös páráit felszívta az éjszaka hidege. Olyan volt az ég, mint pünkösd első napján a templom bejárata; gondos kezek tisztára seperték s csillagvirágokkal hintették meg a hold útját. Féltérdre ereszkedtem és hosszan fi­gyeltem minden környékbeli bokrot és fát. így néhány centiméterre a hószínétől biz­tosabban meglátja az ember a mozgást. Nem vakított annyira a hólepelre vetődő holdfény sem. Ügy ötven méterre tőlem fázósan ugrálva egy nyúl tartott a Tisza meder felé; jó lenne, ha most engem is álattá varázsolna valaki, szabadon futhat­nék széles e határban... de ez csak a mesében történhet meg ... Elléptem a fa törzsétől. Szaladni, rohanni vágytam, mégis próbáltam nyugalmat eről­tetni magamra. Rémlátások rohantak meg: úgy tűnt, hogy nagycsapat határőr figyeli utamat, s csak az alkalmas pillanatok vár­ják, hogy megálljt kiáltsanak vagy a fegy­verüket használják. Ahogy a folyómeder partszegélyéhez ér­tem, meg is álltam hallgatózni; semmi sem mozdult, de azért hátra nézni nem volt bátorságom. Hófúvásban csúsztam, bukdácsoltam lefelé; izgalomtól és féle­lemtől reszkető lábakkal ott álltam végül a Tisza jegén. Torzsokos göröngyös felü­letet tapintott a lábam, szél fújhatott, mikor beállt a víz vagy pedig olvadás lágyította a jég hátát. Vigyázó lépésekkel elindultam lefelé a vízfolyás irányába. A hold mintha egyéb dolga sem lenne, a göröngyös jégtükörben nézegette magát. Most az egyszer jóbarát­nak bizonyult; velem lépdelt a jégrevetődő holdfény is, mint egy hűséges kutya, né­hány lépésre előttem haladt. Váratlanul nagyot reccsent alattam a jég. Rémülten megálltam. Elég volt egy dermedt pillanat, hogy ismét rémképek tanyája legyen képzeletem. „Biztosan még a jégbe is aknák vannak ékelve... elég egy óvatlan lépés, eltűnik alólam a jég ... elnyel a víz. Besodródom a jégpáncél alá és vége, mindennek vége ... ott tavaszodom ki a jég alatt...“ Centiméterről centiméterre reszketve csúsztattam előre lábaimat. „Az is lehet, hogy drót van kifeszítve a folyó medrén keresztül, ha megérintem, rakéták robban­nak az égre,“ kínoztak tovább a rémlátá­sok. Ha ennyi kínt tartogat az élet, nem ér­demes megszületni... Tudom, gyötrelirie- sebb utakat is jártak az emberek, mert a háború volt... dehát mindenkinek a saját baja fáj ... ezt szeretném világgá ordítani én is, a magam hányódtatását. Nagyobb, sokkal nagyobb árakat fizettek mások, a halottak. Azoknak már az sem adatott meg, hogy gyötrődjenek... Én még várhatom a feltámadásom, a halottak nem mozdulhatnak, nem szólhatnak egy­máshoz, se jót, se rosszat. Egymás mellett fekszik a hazáját védő orosz és az idegenbe parancsolt magyar. Melyikük a győztes? Vannak-e győztes halottak? Itt csúszkálok a Tisza jegén; olyan ez, akár a tisztító tűz, mintha a halál szá- madoltatna. Parancsok eszköze és végrehajtója vol­tam: egy szám, egy senki. Mérget vetettek belém; gyűlölhetnék életem végéig. Be­csaptak, felhasználtak, bűnhődtem maga- mért és sokszorosan másokért. Bosszúért kiáltsak? Álarcot öltsek, és leszámolásra várjak? Elégtételt csak a holnap adhat. A háború tengernyi tragédiájáért csak a holnap kár­pótolhat. Hamar felejtenek az emberek, s éppen ezt nem szabad. A rosszat nem szabad feledni, mert minden ismétlődhet elölről. Sok színeváltozása volt az életem­nek; olyan a lelkem, mint a robbanás szét­vetette földdarab, más rög alakult a visz- szahulló porszemekből. Örömtől reszketve kapaszkodtam fel a folyómeder meredek partján. Hajnalodott, ahogy lépegettem végig a kis közön. A korán kelő gazdák odabennt már megrak­ták a tüzet, kékes füstcsomók nyúltak az ég felé, a hunyorgó csillagok felé. Két vagy három órája már, hogy itt borongok, barkácsolok az emlékezés ka­nyargós ösvényén. Most itt állok azon a helyen, ahol tizenhét évvel ezelőtt örömtől reszketve felkapaszkodtam a partra. Mind­ez több, mint másfél évtizede történt. Ha mások hallgatják ezeket a cifra históriákat, mesének hiszik. Én is szeretném annak tudni, mesének, valóban kitalálásnak. Negy­venen túl az ember fukarul számolja az évek tűnését, nem örül az idő múlásának... Ha rajtam múlna, mégis siettetném; ket­tesével forgatnám a kalendárium lapjait. Háborús élményeimet legszívesebben elfa­laznám, megtagadnám. Tizenhét éve, hogy végétért a háború. Hazajöttem, de úgy hittem, emlékeznem sem kell rá többet... Nem lehet felejteni.

Next

/
Thumbnails
Contents