Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)
tam nyújtani az éjszakát. Kábult, erőtlen szendergés lett rajtam úrrá ott a vonat peronján is. Éreztem is, nem is a kerekek egyhangú zakatolását, egyenletes időközökben hosszan sípolt a mozdony, vagy talán nem is volt igaz, csak képzelődtem ... Hátulról valaki gyengéden megfogta a karomat és maga felé fordított: az a sárgakalapos kisember mosolygott ránk, akitől megléptünk a minszki állomáson. Kérdezés nélkül betessékelt bennünket egy fülkébe: azt se mondhattuk, adjon isten, behúzta maga után az ajtót. Mintha egy vízzel telt kondérba billentettek volna, hogy forrjak ott lelkem csendességére. Egyszeribe kivert a veríték. A szemben- levő ülésen két idősebb katonatiszt utazott, egy jókora üvegből pálinkával kínál- gatták egymást. — Pij — nyújtották felém az üveget bemutatkozásul. Nem kezdhettem magyarázkodni, hogy már hetek óta nem ettünk pálinka alá valót, körüljárt az üveg. Már az ^lső kortyok megzsibogtatták elgyötört idegszálaimat, mintha sötét lepel omlana lassan előttem... Úgy tudtam, az alkohol megzavarja a gondolkodást ... velem, mintha az ellenkezője történne ... Elfelejtettem, hogy szökevény vagyok ... nem igaz semmi, nem is voltam katona, a fronton sem jártam. Kitalálás a szénásverem is ... hazugság az is, hogy másodszor hurcoltak ebbe az irdatlan országba ... semmi közöm a politikai bűnösökhöz, a táborhoz, az éhséghez ... Vaszi- lijhoz, tífuszhoz, halottakhoz... Alom volt minden ... nem igaz ... nem lehet igaz... hogy tud ez a két tiszt nevetni. .. játék az egész ... kitalálták ... Mindenki nevet. Csak az zavar, hogy a szemközt ülő százados balszeme szüntelenül engem néz ... nem mozdul róla ... akár egy megfagyott őrszem tekintete ... Körbejár az üveg, megint iszom, az arcok elmosódnak és csak nevetek, röhögök... a számat már össze sem tudom zárni, mintha egy görcs fogná ... már nem is tudok máshová nézni, csak erre a fénytelen üvegszemre. Nem tudok tőle szabadulni... megnagyobbodik, óriásira tágul... nekem görcs fogja a számat... nevetek ... Hogy aztán mi történt, azt csak Bagai Gyulától tudom, ő keveset ivott, vigyázott magára. Engem levett a lábamról. Fegyveres katonák járták végig a vonatot, közeledtünk a határhoz, mindenkit igazoltattak. A két tiszt betuszkolt bennünket az ülés alá, letakartak pokróccal, ott vészeltük át az ellenőrzést. Reggel támolyogva, kábultan kászálódtunk le Munkácson a vonatról. Szempillantás alatt kopott asszonysereg vett körül bennünket. Izgatott, sírásba csukló hangon faggattak, honnan, merről jöttünk, milyen táborban voltunk? Mintha egy végtelen pergamentról olvasnák a hazavárt foglyok neveit: nem látták? Nem volt magukkal Huszár Sándor... Berkei András... Dakó Ferenc... A kérdező szempárban remény villant, a válasz lesújtó volt és rövid: nem. Talán száznál is többször ismételtem: Nem ... nem ... nem ... Sírva búcsúztam Bagai Gyulától, ő már itthon volt, alig ötven kilométerre a falujától. Hat héten át annyira eggyé forrtunk, mint az egymásba nőtt faágak: a nagy szorultságunkban néha rákaptam a tekintetem, a magam ábrázatának vonásait láthattam. Csak most fájdult belém igazán, hogy tulajdonképpen ketten tettük meg ezt az embertveszejtő vándorlást. Hívtam, egy év múltán látogasson meg. Egy hordó bort kigurítunk a falu közepére és csapra verjük. Megünnepeljük hazajutásunkat. Rég látott ismerősökhöz kopogtam be Munkácson. Szállást kértem. Nem ismertek fel, irtóztak tőlem, mint a véres ingtől. Maradék étellel kínáltak és szemlesütve kitessékeltek a tornácra, akár egy útszéli koidúst. Estére az istálló jászlába friss szalmát szórtak, odavetettek ágyat.. . Jóformán egy kőhajtásnyira voltam a falumtól, mégsem fogadtak be az emberek. Távol, nagyon távol estem tőlük... Messzi voltak a csillagok ... még a falum tőszomszédságában is mérhetetlen magasságban hunyorogtak felettem. Éjszaka volt, még -nem is virradt, mikor kilopództam az istállóból. Nem kívántam mégegyszer találkozni velük. Nem akartam, hogy szégyenkezzünk egymás előtt. Elindultam Saladóc felé. Már gödröt tapostam a fa töve mellett; mozogtam, tapogtam s csapkodtam a karjaimmal is, hogy mozgásba ösztökéljem ereimben a vért. Indultam volna már néhányszor, de nem voltam képes rászánni magam az első lépésre. Borús, sötét estét vártam, reméltem, az éjszaka takarja szökésem nyomait. Csalódtam; köröskörbe kékre tisztult az ég, az estébe hajló dél
