Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)
panasz, keserű panasz búsongott ezekben a nehezen egymáshoz illeszkedő dallamokban. A lembergi váróteremben töltött éjszakán értettem meg igazán annak az ölestermetű volgamenti kolhozparasztnak lelke keserűségét, aki gyűrött katonaruhájában naphosszat nótázott az udvarunkon. Talán már éjfél is elmúlt, a harmonikás katona mégsem fogyott ki a nótáiból: vontatottan sorjáztak a dallamok, mintha véget nem érő vádpontokat kopogtak volna a billentyűk egy láthatatlan ellenség fejére. A lány, akit este oly hevesen ostromolt a két katona, a földön ült. Hátát a zsáknak támasztotta, arccal a katona felé fordulva szundikált. Bagai Gyula a faltövéhez dőlve nyugtalanul, nyüszítve aludt. Tőlem jó lépésnyire, fejét félig telt zsákjára hajtva idősebb ember feküdt. Baj lehetett az idegeivel, mert időnként egész testében megrándult... lehet, hogy a front, valami támadás, közeli becsapódás, vagy légnyomás viselte meg ennyire ... Ki tudja ? Nehezült az én fejem is. Egyre messzebbről hangzott a harmonika kesergése, már nem is ültem a váróterem falának dőlve... repültem... szálltam a keserű gyökérén nőtt orosz nóták szárnyán: folyó kanyarodott elém. A nevét nem ismertem! Volga? Dnyepper? Avagy a Tisza? Nem tudom. Ügy meredtem a víz tükrére, mint a Csongor kútjába, aki belenéz, azt látja meg benne, ami szíve gondja. Hazaszárnyalt velem a nóta. Az izgalmaktól kábultan, a zsákos ember batyujára bukott fejem. Sohasem láttuk egymást, mégis megfért a fejünk egy jócskán összefoldozott durva hátizsákon. Ezen a szegényes vendégágyon aludtam pirkadatig: a sötétség még tartotta ugyan magát, de az élénkülő jövés-menés, a hajnali vonatok közeli indulását jelezte. Mélyálmú ember lehetett a szomszédom, nem zavarta azt az ajtó csapkodása, nem mozdult, aludt kitartóan. Ahogy foszlott agyamról az alvás kábulata, érzem én, hogy valami gömbölyű holmi nyomja a szólító- mat. „Krumpli", villant belém az öröm. Egy pillanatig sem haboztam: volt a zsebemben egy vékony pléhdarab, ami jobb híjján késnek is megjárta. Nyiszálni kezdtem vele a zsák oldalát, engedett. Az örömöm még nagyobbra nőtt, mikor az arannyal felérő krumpli helyett alma akadt a kezembe ... Nem törődve azzal, hogy felébred a gazda, habzsolva megettem egyet, kettőt, hármat... aztán reszkető kezekkel telekapartam a sapkámat, felráztam Bagai Gyulát, kilopództunk a váróteremből, sietve végigkopogtunk a peronon, s felkapaszkodtunk egy teherkocsi fékezőfülkéjé- be. Szökésünk óta ez volt az első kiadós früstök, amire emlékszem. Megrándult alattunk a vagón, menekültünk onnan is, nem ismertük a vonat menetirányát. Mintha a földből nőtt volna a nappal világossága: távolodott az éjszaka komor sátra, tágult a látóhatár, reggel lett. Megélénkült az állomás forgalma is, a peron megtelt emberékkel. Fehúzódtunk egy nagy szerszámos láda mellé, s álltunk, akár a falnak támasztott múmiák. Csupán összehunyorított szempilláink alól figyeltük a jövés-menést. Fejembe tódult a vér, amint megpillantottam éjjeli szállásadómat: megcsappant zsákját ölében tartotta, mint aki attól fél, hogy ismét meglopják. Lassan, szemlélődve lépegetett a fázósan ácsorgó utasok között, a zsiványt kereste. Engemet. Az állomás ébredő zaján is átvert lépteinek koppanása: rokkant volt, fából szerkesztett ballábát mereven emelte, majd koppantottá a peron kövezetére. Sírni és ordítani tudtam volna, de a torkom szorongató félelem útját állta a szónak... a hazajutás vágya elnyomta bennem becsületérzésemet. Nem tudtam, sejtett-e valamit, vagy csak mi képzelődtünk, de folyton köröttünk kopogott: elment egy darabig, s megint visz- szatért hozzánk. Ácsorgott egy kis ideig és mintha magát szidná, szünet nélkül káromkodott... Reszkető inakkal kapaszkodtunk fel a határ felé induló gyorsra. Lemberg városa már régen a ködbeveszett, mégsem csitult félő remegésünk. Ha valaki akkor vállon ragad, hogy a kerekek közé vessen, a kis- ujjamat sem tudtam volna mozdítani ellene. Ez a hirtelen támadt halálfélelem kiszikkasztotta minden erőmet... ilyenkor pedig úgy érzi az ember, hogy minden mindegy... Míg anyám élt, az volt a szokása, hogy minden reggel hajnali négykor ébresztette a háznépét. Nem volt kegyelem. Sokszor hiába az éjfél vetett haza, vitte, húzta rólam a takarót... nem tűrte a henyélést. Ilyenkor kibotorkáltam a ház elé és a tornác faoszlopának támaszkodva próbál-
