Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - L. Kiss Ibolya: Erzsi tekintetes asszony (regényrészlet)
Pár percig maga elé bámult, aztán felállott, egyik kezével megfogódzott a szék támlájában, a másikkal leintette a cigányt: — Ácsi! A banda elhallgatott. Az asszony imbolyogva állott az asztal mellett. Fejét a petróleumlámpa felé emelte, szeme kidülledt üregéből, mintha valami rég nem látott arcot figyelne a lobogó lámpa lángjában. A nyelve nehezen forgott már, de a hang, mely előtört torkából, határozott volt, mint a parancs: — Elég volt a dongó! Most azt húzzad, hogy „Bíró uram, panaszom van .. A prímás meghajolt s belevágott a húrba. A cimbalmos futamot cifrázott és a nő elkezdett énekelni. Eleinte hangosan, mint a dongót, aztán lehalkította a hangját és a dal finom rezgéssel töltötte be a szobát: „Bíró uram, panaszom van, Nem szerettem én az uram...“ A szöveg szerint: szeretem-et kellett volna mondania, ő azonban múlt időben énekelte a dalt, mint egy megtörtént, szomorú élményt. És most, — senki sem tudta honnan, talán a lelke megmaradt szebbik feléből, — könny préselődött a szeme sarkába és végigpergett kifestett arcán. Elhallgatott. A mellette ülő Fráter Balázs átkarolta: — Bravó, Erzsi! Szépen énekeltél, ezért csók jár — s magához húzta az asszony karcsú derekát. Az asszony egy pillanatig értelmetlenül bámult a borgőzös férfi csillogó szemébe, majd mintha most érkezett volna vissza messze kalandozó gondolata, felszisszent, s a köréje fonódó kart ellökte magától. — Hozzám ne érj! — kiáltotta. — Meg ne érints, te... te cudar! — Ejnye — sértődött meg Fráter —, hát már nem kellek? Bezzeg mikor Hanzély Feri... — Hallgass! — sikoltott az asszony s keskeny kezét a férfi szájára tapasztotta. — Elhallgass, te ... te ... életem megrontója! — Még hogy én? — hördült fel Balázs. — Hát kellett téged elrontani?... Ügy látszik, már teljesen megzavarodott kótyagos fejed, vagy rád jött a bolond óra? — Igyatok, ne veszekedjetek! — békítették a többiek, és friss bort öntöttek a poharukba. Az asszony azonban eltolta magától az italt: — Hagyjatok!... Nem kell a borotok és ti sem kelletek. Undorodom tőletek, mert mindig az állat első bennetel^ — Mit? Még finnyáskodsz is? — kiáltotta Fráter, s poharát az asszony szájához erőltette. — Igyál! Bihari bor ez, nem sztregovai lőre. A nő felugrott. El akart szaladni, de lába, mint két oszlop, a helyéhez cöve- kelte. Állva maradt hát, de a szemében különös fény gyúlt ki, mely kékes volt, mint az őszi rétek fellobbanó lidércfénye. Haja kibomlott, félrecsúszott kalapja alól, s ruhájának kapcsát hadonászó keze íetépte magáról. — Hogy beszélsz te velem? — rikácsolta. — Hogy mersz ilyen hangot használni?... Tudod ki vagyok én? — Tudjuk — kiabálták feléje nevetve —, tudjuk, hisz tegnap is mondtad. Múzsa vagy... Elhisszük, csak hallgass! — Az — mondta gőgösen —, az vagyok: múzsa. A halhatatlan mü elindítója, a Műé, mely örökké élni fog. Mert ti nyomorult férgek már régen porrá váltok, mikor mi ketten még mindig élni fogunk, a Mű és én ... Mert én is halhatatlanná lettem! — kiáltotta s félig kinyílt ruhájából előtűnt soványka nyaka, melyen beszéd közben kidülledtek az erek. — Tudjátok-e, hogy én vagyok az örök nő? „A megtestesült költészet, mely ha süllyed, borzadályt szül?“ — Borzadályt! — sikoltotta. Aztán még valamit akart mondani, de hang nem jött már ki torkából. Lecsapta hát kezét pirosra festett arcára s hosszában, úgy ahogy állott, rázuhant a boros üvegekkel telt asztalra s a bakator gőze horr tyogva tört elő nyitva felejtett szájából.
