Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Miroslav Válek: Az otthon szelíd kéz, melyre lehajthatod fejed
Kulcsok nyugodt baráti jósága nem segíthet a dörömbölő öklök ellen. Őrült éjszaka ül a tetőkön, befütyül a kémények nyílásán, a kertekben bodzafa-sípok zokognak. Rázd le a vak félelmet, nyisd ki az ajtót, nézd meg, mi folyik odakint'. Anyám! Ö, anyám! Csizma kopog a lépcsőn. Aztán otthon elmosta az edényt, bádog ékeit a vasárnapi asztalnak, melyen az egyik tányér tiszta maradt. Később otthon megöntözte a virágokat, felsúrolta a padlót, ügyelt, hogy jényes legyen az ablak, s két keze mégis mindig üresen csüngött. Este sokáig nézegette a kezét a lámpa alatt, csodálkozott valamin, összejonta és széthúzta két kezét, összefonta, széthúzta. Hogy mit látott ujjai közt, nem árulta el senkinek. Az volt az igazi nemzeti felségjog: a kezek, azok a kezek. Segélyhívásra lendülő kezek, kiégett erdő fekete törzsei, melyek közt sohasem csapong szőke harkály, csak a buta szellő borzolgatja a hamu felszínét. Elmúlt minden, örökre szertefoszlott, de a torokról semmi sem moshatja le a sóval nyelt keserű mandulák ízét. Könny és vér. Ne sírj, kedvesem. Egyszer majd iskolába mégy, s kihívnak felelni. De te mindenre mondd azt: Nem tudom. Emlékezetem tükrére homályt leheltek. Nem emlékszem semmire. Van egy mily kút s mellette egy vödör vér. Ne igyál belőle. Oswiencim vére az, Kremnička vére, Lidice vére. A vér nem ital, ne igyál belőle.
