Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Lóska Lajos: Tábortűz a Vöröskőn (regényrészlet)
Csordultig telt minden bánatpohár, de könny már kevés szemből buggyant... Száraz fájdalom tépte a kebleket, mint a hőütötte mezők fölött perzselő szél, melynek nyomán tátongó sebként repedezik a föld ... Mikor a zenészek leengedték a vonót, pillanatnyi nagyon terhes csend szakadt a temetőre ... Valaki belekezdett az internacionáléba ... Mint mikor szikra pattan a kazalba, először ragyog, azután néhány szalmaszálra csavarodva aranyos kígyó fut, majd hirtelen lángoszlop szökken az ég felé, úgy harsant a férfiak ajkán a gyönyörű, lelkesítő dallam ... Az emberek álltak mint a sziklák, keményen, magukbiztosan, nem mint temetőben, hanem mint csatasorban ... Még az özvegy se bírt ellenállni, énekre nyílt az ajka ... Ebben a csodás, acélos feszülésben gyengéd alak libbent a koporsóhoz, és szerény csokrot helyezett rá ... János szeme tágra nyílt... Barnus Erzsébet volt. Kicsit zavartan nézett körül a lány, majd megpillantva akit keresett, hozzá sietett: — Az uraság nem engedett, de elszöktem — súgta. Az ifjú önfeledten vonta magához, és megcsókolta a sokaság előtt... Többek szeméből most kicsordult a könny... Ő szegény fiatalok szerelme, hamupipőke sorsba száműzött árva... Mégis szép vagy... A halál közelében is ... Véget ért az élők ünnepélyévé vált gyász fölött támadt diadalmas riadó... A fúvósok rákezdtek az ősrégi munkásgyászindulóra... A koporsó alatt megfeszült az eresztőkötél... — Édesapám!... Ki lesz az én édesapám — sírt föl Lacika. Ügy a keblekbe mart a panaszos gyermeksikoly, hogy tán szívek repednek, ha Mező elvtárs a kisfiúhoz nem lép. — Én leszek fiam, és akik itt vannak, mind-mind — nyugtatta meleg babusgató hangon. — Mindnyájan fiacskám, mindnyájan — mondták halkan a körülállók... A gyermek elhallgatott, csak könnye eredt meg ... A koporsó leért... A föld kopogva hullt... Porhanyó bársonyos göröngyök ... A nap is lebukott, nyomán vérpirosság bugyborékolt, majd végigömlött az égen... — Fölvonta a természet a vöröslobogót — mélázott Barnus István ... — Ilyen szép temetés itt még nem volt... A széles környéken se — toldotta meg Molnár László .. — Az internacionálét ki kezdte? — kíváncsiskodott Barnus Erzsébet... Molnár László boltozatos mellkasa megfeszült: — Akire tartozik, tudja, az meg hiba lenne, ha mindenki tudná. János mosolygott... Látta ő, ki kezdte ... Az emberek áradtak hazafelé ... János és Erzsi lassan egymás mellett lépdelt... Utolsók maradtak a jó- szagú őszvégi alkonyban ...
