Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Dávid Teréz: Várakozás
Ezt még Jana se hitte. Szó nélkül benyúlt kézitáskájába és tekintetét le nem vette a fiatalembertől, amikor átnyújtotta neki a fényképet. Esküvői képünk volt. Utcai ruhában. „Nászúira“ készültünk a sétatérre. Hozzánk csatlakozott a kutyánk. Hatalmas, szép farkaskutya... Felejthetetlen kép volt. A fiú kézbe vette. — Igen, ez ő! Petyka! — hangja ekkor mégis mintha megfakult volna. — Nem kellett meghalnia. Ha veri az embereket, életben marad. Megtették lágerparancsnoknak ... a kiejtése miatt. Felismerték benne a született németet... De csak huszonnégy óráig volt a hivatalában. Vállalta inkább a büntetőszolgálatot. Novemberben ... Naponta nyolc óra hosszat derékig pocsolyában. A kilencedik napon nem ment le az ágyról. Fel sem kelt többé ... Lágerbetegség. Tudod, milyen az? — kérdezte húgomat az ismerőse. Jana tudta. Én is tudtam. De a fiú mégis folytatta. Alul, felül törülgetni kellett volna. Azt azután nem vállalta senki... A fiatalember még azt is hozzá tette: szép, ápolt fogai voltak... Ekkor tévedt reám a pillantása és mereven farkasszemet néztünk egymással egy ideig. Olyan üveges lehetett a tekintetem, mint a Petykáé volt, amikor eltemette, mert az ismerős nem beszélt tovább, nem is maradt. — Bocsánat — hebegte Jana felé és szemét le sem véve rólam, hátrálni kezdett, majd futva eltűnt a járókelők sokaságában. Én még akkor is néztem őt, amikor már nem volt semerre. Jana felém fordult. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy ezek után nincsen többé mire várakoznunk. De nem merte kimondani... Én azonban felszólítás nélkül is megindultam, kissé merev térdekkel, de olyan gyorsan, hogy alig bírt lépést tartani velem. A sírás csak otthon tört utat bensőmből, amikor már megittam az üveg vörösbort, amit neki tartogattunk. A borról kiderült, hogy hamisítvány, és kábulat helyett még jobban felizgatott. Levetettem magam a díványra, rázott a zokogás, és mást nem bírtam kiabálni, csak azt, hogy: nem igaz! Nem igaz! Észre sem vettem, hogy végül már önmagamat siratom, és soha meg nem fogant gyermekemet. Akit olyan nagyon óhajtottunk és aki nem létezik. Az is eszembe jutott, hogy az én életem is befejeződött, mert aztán nem jöhet senki és semmi. Álmomban a Petyka állkapcsát akartam becsukni, de nem bírtam, mert merev volt, és ezért lehetetlen volt észre nem vennem, hogy ápolt fogsoráról hiányzanak az aranyhidak. Tudtam, hogy társai feszítették ki a szájából, mielőtt eltemették. Éjszaka lopakodtak hozzá hasoncsúszva... Aki előbb ért oda, tovább élt. Kenyeret kapott... meleg vizet, fokhagymát... a Petyka fogaiért... És megadással mostam, mostam álmaimban szegény meggyötört, megalázott testét... Azután felébredtem. Tudatosítanom kellett ismét a történteket. Végigéltem gondolatban sok együtt töltött órát. Felidéztem napokat, melyek utólag különös jelentőséget nyertek. Ráeszméltem sok mulasztásra is. Azt mondta egyszer Petyka: — Jarmila, haljunk meg együtt! Engem már keresnek. Megtalálnak... — De én borzadtam a halál gondolatától, és akkor egyetlen egyszer rövid ideig Petykától is, mert a testemben minden sejtecske élni akart. Azt válaszoltam: — Az élet változhat! A halál örök és múlhatatlan ... — Ezen kis ideig elgondolkodtunk akkor ... Kinek volt igaza? Petykának? Nekem? A holtaknak mindig igazuk van és be kellett ismernem, hogy kijátszottam öt. Megcsaltam. Életben maradásommal és azzal, hogy még mindig élek. És élni fogok, lehet, nagyon soká, mert nincs bátorságom ahhoz, hogy kivessem magam az ablakon. Míg Petyka kétszázadma- gával egy hatalmas gödörben fekszik. Tíz hosszába, tíz keresztbe, tíz hosszába, tíz keresztbe ... . mint a hasábfa ... Pirkadt a hajnal. Az én agyamban is derengeni kezdett lassacskán. Aki él... azért él, mert még teljesítenie kell valamit. Mert itt még dolga akad ... Vajon milyen megbízatás várhat énreám? És mikor ismerem fel az időt, hogy cselekednem kell? Vajon mivel búcsúzik tőlem Petyka, ha módja van reá? Másnap két óra felé ébredtem fel újra, mikor a szomszéd lakásban zúgni kezdett a vízcsap. Kikászálódtam az ágyból, és kábult fővel gyorsan öltözködtem. Kiszedtem a szekrényből a díszes pálmalevelű ruhát, de mintha égetett volna, hamar felcseréltem a viseltes szürke kosztümre. Jana rámcsodáikozott, de nem mert kérdezősködni, és amikor kiléptem az ajtón, nehézkés testéve! fulladozva
