Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Oleg Logvinov: Emlékek
Oleg Logvinov emlékek Kint megcsikordult a pléh-ajtó, megzördültek rajta a fellazult kapcsok, fuldokolva, asztmásan köhögött az, aki most be fog ide lépni. Felállt a lócáról, végigsimítottta rövidre vágott ezüstös sörtéjét és sietve a porta asztalához lépett. Ne lássa a jövevény, mennyire fázik a rideg téli estén a felettese ... Elmosolyodott. Csak egy röpke pillanatra. Felettese... Ügy mondta a vezető, a főnök, hogy „öreg ember az is, jól megférnek majd, el is beszélgethetnek, csak aztán a szolgálatról meg ne feledkezzenek!“ Hát nem feledkeznek meg! Se most, se majd. Karikásnak nem vetheti senki a szemére, hogy munkáját valaha is elhanyagolta volna. Se itt, se régebben. Csak hát — amikor idekerült, két fabódé volt az egész, amire vigyázni kellett. Még a lócáról is kényelmesen felügyelhettél az egészre. Ma már nem. Végig kell járni a telepet, keresztül-kasul és körbe-körbe, nehogy valaminek lába keljen. Nem, igazán nem lopnak már az emberek úgy, mint valaha, de akinek nagyon szüksége van egy zsákocska cementre vagy egy kis acélrúdra, esetleg olcsón akarja kicsempézni a konyhát vagy a fürdőszobát — megeshet, hogy közelebbről szemügyre veszi a telep gazdag lerakatát? Ügy-e, hogy meg? A főnök is mondja, hogy „jól van, Karikás, legyenek hát ketten és maga lesz a fő!“ Nézte a szikár, csontos arcú öregembert, ahogy illedelmesen, csendesen beteszi maga mögött a porta ajtaját és szép, egészséges fogai — csak úgy villantak a deszkaépítményt megvilágító erős mennyezetfényben. — Jó estét, — szólt a jövevény. — Adj isten, — bólintott Karikás barátságosan. Hát az öreg az új éjjeli őr, öregecske bizony, eljárt a feje fölött talán már a hetvenedik is. Sebaj, nem írnoknak szerződtették, nem baj, ha reszket is a keze. Szemüveget nem hord, frissnek látszik. Az ilyen sovány agarak vénségükre is ■olyanok, akár a gyík. Nem úgy mint én, aki lefogytam, aztán az évekkel és kilókkal oda az erőm is. — Szemét-fülét tartsa nyitva, — kezdte zordan a magyarázatot. Nem nehéz a szolgálat, csak felelős nagyon. Másfél milliót érnek az anyagok. És vigyázni kell erősen. Égyikük hatkor fog bejárni, a másik tízkor. Kettőkor az «lső hazamegyen, a másik marad hatig. Felváltva. Megértette ? — Világos, — válaszolta a szikár. — Egyébként Polgár a nevem, — nevetett leköteiezően és kezét nyújtotta. — Karikás, — pislantott rá a jövevény kezére; hát nem fogta meg nagyon az élet, csontosujjú, barna, de sima, mint a márvány. Polgár levette nehéz, báránnyal bélelt bekecsét és felakasztatta a deszkába vert, szegre. Karikás nézte. Ügy lóg a bekecs az én rongykabátom mellett, mintha úriember állna a madárijesztő mellett. Nem illik valahogy, hogy a segédőrnek bundája legyen, a fő őr pedig — mert most már valóban az vagyok — ilyen vacakban járjon. Szólni kell a vezetőnek, adja már ki a téli bundát, mely a sofőröknek és az őrnek jár. Odalépett a deszkafaMioz és belemarkolt a bárányba. — Honvédségi, — állapította meg elégedetten; már nem kell úgy szégyellni a rongykabátot, mert ezt az öreg csak úgy szerezte vagy lopta, esetleg hulláról ráncigálta le.
