Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Oleg Logvinov: Emlékek
— Talán ismerős? — villantotta Polgár érdeklődő sötét szemeit őrtársára. — Nem mondtam, hogy lopta — mordult fel. — Én se ügy értettem, — rázta fejét a szikár és csontos, barna tenyereit kinyújtotta a villanykályha izzó drótjai felé. Csak azt akarnám mondani, hogy urambátyám is katona lehetett. — Miből gondolja? — mormogta ellenségesen. Mert hát azért nem muszáj túlságosan barátkozni, meg aztán — urambátyám ... De régen hallott utoljára ilyesmit. Nálunk sok minden honosult meg, előveszel egy magyarországi újságot és csak nézed, elnézed a kifejezéseket, melyeket errefelé nem is ismerünk... Vagy talán csak a magunkfajta nem? Mert ez bizony úrnak néz ki, úrfajtának. És barátkozni akarna az úr. Hát nem barátkozunk! Ez szolgálat. Vacak szolgálat, vénemberek szolgálata, mindketten a hetven körül csavarognak, de itt azért kaszinó nem lesz! — Hát, — vetette oda a melegedő segédőr, — katonás fellépése van uram- bátyámnak, meg a kincstári holmira is emlékszik még. — Igen, — morogta elégedetten, de nem túl barátságosan. — Az én korosztályom bezzeg meghúzódott mindkét háborúban. Már amelyike. — Szigorúan ránézett Polgárra. — Maga is volt katona? — Természetesen, — bólintott a szikár és meg sem fordult, sőt, leült a lócára, szemben a villanykályhával, oda ahol Karikás szokja melengetni agyongémbe- redett, meleget most már soha meg nem elégedő, öreg csontjait. Karikás összeszorította fogait. No, gondolta, nem doblak ki azonnal, melegedj csak, kisöreg, aztán majd felhúzod a bekecsedet, én a rongykabátkámat — ne félj, a hét végéig már nekem is bundám lesz — megmutatom a telepet, körüljárjuk, kitanítlak. Aztán majd ha ismét nagyon szabadon fogsz viselkedni, felhuzatom veled a bárányt és lógás kifelé! Nem is rossz dolog, hogy katonaviselt emberrel lesz dolgom, legalább nem fog nyüszíteni a hideg, havas éjszakákon és megérti minden civil locsogás nélkül, hogy a rangidősnek szót kell fogadni, no! — Kitűnő, — örvendezett a szikár; hátradőlt a lócán és most lábait nyújtogatta az izzó drótok felé. Igazán örülök, hogy katonaviselt emberrel lesz dolgom. Könnyebben értjük meg egymást. Az anyádat, mordulna Karikás, ha szóhoz bírna jutni ennyi arcátlanság hallatára. Méghogy megértjük egymást! Megtanítlak, vén bekecses, ki itt a fő úr! Meg én, ha elkezdesz bratyizni! Nem szeretem én a konfidenciáskodó népséget! — Hol szolgált? — reccsent zordan a melegedőre. Polgár rávillantotta fogait. — Hm ... Végig a két háborút... Pest, Bécs, Isonzó, Albánia, nincs front, ahol nem fordultam meg. — Rábólintott, elhallgatott, majd kisvártatva felütötte fejét. — És maga hol? — Én! — húzta ki magát a szélesvállú, sovány öregember. — Én is végigverekedtem a két háborút. Aztán törzsőrmester voltam. Csendőr törzsőrmester! — recsegte és szigorúan szembe nézett vele. Na most ugrálj, bekecses Polgár! Vagy te annyira intelligens, hogy megértetted, errefelé nincs mese és bratyizás? Tudod már, kivel állsz szemben? — Szép, — bólintott a szikár elégedetten és felült a lócán. Rátenyerelt combjaira és szemei mintha összeszűkültek volna, úgy nézte Karikás piszkos, kócos bajszát. Én meg alezredes voltam! Nem, ez nem a fagyos decemberi éjszaka hidege, ami most átjárta. Ez a Polgár hangja, az úr, az alezredes úr hangja, a dermedés, amit mindenkor éreztem, amikor egy ilyen úr szólt hozzám ... Tehát — alezredes úr ... — Jól van így, — állapította meg elégedetten a szikár. Azt mondom neked, fiam, szeretem, ha a magunkfajták kerülnek össze. Mi mindig jobban értjük meg egymást, mint a ... a ... többiek. Az, forr Karikásban. A többiek!... Ügy nézlek, alezredes uram, csőcseléket akartál mondani, vitéz alezredes uram! Ügy szoktátok mondani, úgy szoktattatok rá engem is, úgy szoktuk azt mi is ... És letegeztél! Tizennyolc éve! Akkoriban mondták nekem utoljára, hogy fiam. Fiam! Fijam- nak ejtette ki a taknyos huszonnyolc éves Dénes százados úr. Nekem, a négy-
