Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dávid Teréz: Várakozás

emlegetett, amihez egyikünknek sem volt közünk. Vagy ami egészen másképpen fájt, mint a várakozás. Egyszer például megemlítette, hogy előző éjszakán megmozdult szíve alatt a gyermek. Nekem rögtön eszembe jutott, hogy talán sohasem lesz gyermekem, ha Ő nem jön haza. Testvérem rögtön észrevette, hogy olyasmit mondott, amit nem kellett volna és vigasztalásul hamar hozzátette:

— Ha megszületik, tulajdonképpen a te gyereked lesz. Vagy legalább is úgy fogadd, mintha első unokád érkezne.

Testvérem szerint a nagyszülői érzés sokkal hatalmasabb, mint az anyaságé. Ügy néztem akkor egyetlen testvéremre, mintha először látnám életemben. Hogy jóvá tegye könnyelmű kijelentését, legközelebb azt hazudta, hogy akit várunk, már útban van hazafelé. Állítólag valaki látta. Villamosáramként hasított agyamba, amire eddig sohasem gondoltam, hogy talán egy másik nővel ment el valahová... Ettől a gondolattól kissé megnyugodtam egy időre, mert annyira szerettem, hogy le tudtam volna mondani róla, ha életben van.

Otthonunkban, a zárt falak között, mindketten egész bizonyosan éreztük, hogy másnap nem várakozunk hiába. Ezzel az érzéssel tértünk nyugovóra, és húztuk az időt indulásig. Ebédet minden nap négy személyre főztünk és sógorom — a Jana férje — egy üveg vörösbort is szerzett valahol, mert feltételezte, hogy igen rossz bőrben lesz, akire várunk, és sürgősen meg kell erősödnie. Amikor ebéd után zúgni kezdett a szomszéd lakásban a vízcsap, anélkül, hogy az órára néztem volna, öltözködni kezdtem. Két óra volt ilyenkor, a szomszédasszony tért haza munkájából és kezét mosta a fürdőszobában. Kiszedtem hát a szekrényből legszebb ruhámat, egy kissé divatjamúlt, de még mindig igen előnyös pálmalevél mintázatút. Húgom is öltözködni kezdett, bár állapota miatt sokkal lassúbb mozdulatokkal, mint én. Mégis ő készült el rendszerint hamarább, mert nekem öltözködés alatt jutott mindig az eszembe, hogy nem való díszes ruha effajta találkozóra. Felcseréltem hát gyorsan egy kissé viseltes szürke kosztümre, ami öregített ugyan, s ezért kifestettem enyhén az arcomat. Nem akartam, hogy öregnek lásson. Végül mégis minden alkalommal a pálmalevél mintázatú mellett döntöttem, mert abban lányosabb volt az alakom, viszont lemostam magamról a festéket, hogy fel ne tételezze rólam, mintha távolléte alatt hivalkodtam volna.

Ilyen kicsinyes gondolatok gyötörtek, mielőtt elindultunk a nagy ház elé a Hybernskára, ahova szüntelenül érkeztek jövevények a Borzalmak Táborából, így mentünk azon a napon is, amely egészen másképp végződött, mint a többi.

Azon a napon Jana találkozott egy volt osztálytársával, aki engem nem ismert és ezért nem is köszöntött. Annál jobban megörültek egymásnak. A fiatalember nem viselt csíkos rabruhát, fogai is épek voltak, de azért nem volt nehéz kitalálni, honnan jött. Tapintatosan eltávolodtam tőlük pár lépésre, de nem mentem túlságosan messze, mert hallani akartam, miről beszélnek. Mintha éreztem volna, hogy aznap különös hírt hallok. Ismert és sokszor hallott események után a fiatalember Janához fordult.

— Együtt voltam a sógoroddal — mondta, mintha valami lényegtelen, mindennapi dolgot közölt volna vele. Én egy villanyoszlopnak támaszkodtam, mert tudtam, akármi következik, nehezen fogom elviselni. Ügy rémlett, Jana is meghökkent és mintha húzni kívánta volna az időt, teljesen feleslegesen fel tette a kérdést:

— Melyik sógorommal?

A kérdés azért volt indokolatlan, mert Janának nem volt több sógora, csak az én uram.

— Azzal, akinek Jarmila nevezetű felesége van — hangzott a felelet.

Hirtelen gombóc gyömöszölődött a torkomba, s a talpamban valami meleg

nyilalást éreztem. Mintha a testembe villamosáramot kapcsoltak volna.

Jana iskolatársa nem ismerte fel szavainak súlyát, ezért nem is mérlegelte azokat. Sőt, meg sem várta, míg Jana megkérdezi, hol van, mi történt vele?

— Meghalt... — vetette oda közömbösen, mint aki megszokta már a találkozást a halállal. — Én temettem el. Kétszázat raktunk egy sírba. Egyik sort így, másik sort úgy, — mint a hasábfát...