Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Dávid Teréz: Ne je Němec jako Němec (Nem minden német egyforma)
Dávid Teréz ne je némec jako némec (Nem minden német egyforma) Van nekem egy igen nyomasztó adósságom. Nem lehet megfeledkezni róla. kitérni előle az utca másik oldalára. Még az elmúlt nyáron szereztem, fent a cseh határvidéken és azóta sem tudok szabadulni tőle, lévén súlyos tehertétel a lelkiismeretemen. Hartig József történetéről beszélek, melyet egy jabloneci szerkesztőségben bíztak reám, mint alapját egy eljövendő alkotásnak, elismerését valamikori hősi kiállásnak. Ügymondták, nagyon „érdekes anyag“ dráma, de regény is kitelne belőle, és ha úgy kívánom elkísérnek Hartig özvegyéhez, hogy eredeti forrásból jussak az egykori ellenállási harcos hősi életének, szörnyű halálának adataihoz. Azután egy füzetet nyomtak kezembe tanácsadóim, melyen halványsárga alapon, komor nagy fekete betűkkel négy szó olvasható: „Jablonec ve dnech zrady“ — (Jablonec az árulás napjaiban). Kezembe vettem a füzetet, s közben elgondolkodtam. Valóban érdekes „anyag“ lehet. És a címlapot böngészgetve, a komor fekete betűk alatt, a halványsárga alapon egy kép körvonalai bontakoztak ki. Beláthatatlan tömeg, ég felé merevülő karokkal... horogkeresztes lobogók erdeje ... — Milyen nemzetiségű volt ez a Hartig? — kérdeztem szórakozottan. — „Német“ — hangzott a válasz, de antifasiszta! — No jó! — mondottam, és zsebre vágtam a füzetet. — Majd eljövök egyszer és megírom. Akkor ezt egész komolyan gondoltam. De nem mentem el. A drámát sem írtam meg. Hozzá se fogtam, bár az „anyag“ akarva akaratlan érni kezdett bennem, egyre sürgetőbben kínoz, sokszor már nem is tudok egyébre gondolni, nem foszladozik, nem is múlik el... de lassacskán átváltozik. Súlyos öngyötréssé, komoly felelősségrevonássá lett. Egy mártír megdfcsőítése helyett, egy tépelődő ember megoldatlan problémájává, tétemrehívás helyett marcangoló vívódássá alakult. Ugyanis felfedeztem valamit. Én azt a témát nem tudom megírni. Én azt az „anyagot“ azért nem tudom feldolgozni, mert a hőse, akiről szól, német volt. Antifasiszta volt, de német volt. És ekkor kerültem szembe azzal a másik problémával, akkor ütköztem tiltakozó saját énembe, akkor kérdeztem meg önmagámtól: Miért éppen te? Miért nem írja meg más? Sőt! Miért nem írták meg már régen? Olyan valaki, aki elfogulatlan, akit nem kínoznak élete végéig gázkamrák mérgező gőzébe fullasztott ősök, ivadékok árnyékai? Ne je némec, jako némec — olvastam a libereci Henlein múzeum előcsarnokában, amikor ottjártam. Hogy nem mindegyik német egyforma! Pehát ilyesmit sohasem hittem. Ilyesmit nem is fogadtam el. Ha mindegyik német egyforma lenne, nem létezne továob a világ. Nem létezne német kultúra, irodalom, muzsika. És ráébredtem a szörnyű valóságra, hogy felettem sem múlt el nyomtalanul a fasizmus embertelensége, hogy én is elvesztettem saját magamat, ha tizennyolc évvel a nácizmus leverése után még mindig ... ha azt hallom, Schiller, előbb jut eszembe, hogy német, és csak azután, hogy költő! Ha azt hallom, Wagner, a nürnbergi törvényre gondolok, és nem a „Nürnbergi mesterdalnokokra“. Mint párás ablakot lepi be lassacskán tudatomat a homály és én egyre nehezebben látok keresztül rajta. — Nem mindegyik német egyforma! — naponta tízszer elmondogatom, végül bizonyára el is hiszem. De kit vonjak felelősségre azért, hogy már én is kétkedem abban, ami vitathatatlan? Sötétnek látom, ami világos! Hogyan jövök ahhoz, hogy naponta próbára tegyék tárgyilagosságomat? Elrabolják a tisztességbe
