Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - Duba Gyula: Csöpike

— Néha félek — vallotta be —, különösen, amikor verekesznek. Mire való az, mondja csak, minek kell verekedni ? ... Ilyenkor a konyhaajtóba állok, hogy akármikor befuthassak. Néha még söröskorsóval is dobálóznak és az veszélyes. De ha nem verekesznek, nem félek tőlük. Az ember rájuk kiabál, viselkedjenek rendesen, hallják-e — mondja —, mert azonnal hívom a rendőrséget... ! Csak az a fontos, hogy az ember határozott legyen és ne féljen.

— Akár a szelídítőnő az oroszlánokkal, ugye? Annak sem szabad félnie, mert ha megérzik, hogy fél, abban a pillanatban elveszett.

— Hát ez honnan jutott eszébe? — Tágranyílt a szeme a csodálkozástól. — Nemi — rázta a fejét —, az emberek nem oroszlánok. Mondom, csak nem szabad félni tőlük, vissza kell beszélni nekik és rájuk kiabálni. Ha én kiabálni kezdek velük,jnindjárt megszelídülnek és jámborak lesznek. Na, Csöpike — ilyenkor még kérlelnek is, úgy magukba szállnak —, ne haragudjon már!... Nem haragszom, mondom, de viselkedjenek rendesen! Nincsenek az őserdőben.

A szemébe nevettem. — Mégis csak oroszlánok!

— Legyen magának igaza. — Ö is nevetett. — Na, most már boldog?

— És maga boldog T.-en? Megelégedett?

Ingatta a fejét és nem válaszolt azonnal, mert a boldogság nem olyan egyszerű dolog, hogy elhamarkodva lehetne róla beszélni. Talán azon is gondolkodott, mi minden kellene ahhoz, hogy igazán boldog legyen. Egyszerre gyorsan kezdett beszélni.

— Otthagynám szívesen a helyemet, de nem enged el a főnököm. A Texasban én vagyok a legmegbízhatóbb pincérnő. Nyugodtan rámbízzák akár az egész éttermet.

Meghökkentem, mert ez lehetett volna kérkedés is, de olyan természetesen mondta, mintha inkább beletörődne a dologba és eszébe sem jut, hogy erre büszke is lehetne.

— Már tanulni is elmennék... tanulni bármit, csak elmehessek T.-ről. Komolyan mondom. Ügy tanulnák, ahogy ember még nem tanult. Csakhát a főnököm oda sem enged. Csöpike, mondja, nem lehet, rád van a legnagyobb szükségem! ... Egyszer még sírtam is előtte.

— Nyolcszáz korona, az ötödik nap és a Texas — morogtam szórakozottan, mert nem tudtam mit mondani. Vannak az életnek árnyoldalai, amelyek miatt nem lehet vigasztalni az embereket.

így rázott a vonat talán félpercen át magunkba mélyedve, szótlanul. Akkor felderült az arca, mint akinek váratlanul valami nagyon kedves emléke jutott az eszébe.

— Még szerencse, hogy olyan szenzációs társaság dolgozik a Texasban. Hatan vagyunk, csupa fiatal lány, négyen tanulók, ketten pedig már kitanult pincérek. Mondtam is a lányoknak: hová tettétek az eszeteket, hogy pincéreknek tanultok a Texasban. Különben nagyszerűek. Tudja, néha mennyit nevetünk? Van olyan nap, hogy reggeltől estig csak nevetünk és nevetünk. Ezek olyan bolondos napok, amikor nem lehet velünk okosan beszélni. A főszakács meg nem győz szidni. Morog magában, mint a medve. Ezeknek a libáknak megint bolondos napjuk van ... Ilyenkor úgy csapkodja a húst a bárdjával, mintha a mi fejünket nyiszálná. — Nevetett és mutatott a kezével, hogy hogyan csapkod a bárddal a szakács. Mi meg őrajta kacagunk. Ilyen napokon elég egy szó, egy grimasz, néha csak egymásra nézünk és már nevetünk. Nevetni nagyon jó és a főszakácsunk ezt nem érti. Mogorva ember.

Kis ideig gondolkozott, aztán folytatta.

— Sokszor nem is értem őt. Fiatal ember és mégis olyan öregesen viselkedik. Mintha nem szeretné az embereket. Meg dolgozni sem igen szeret, ez igaz, határozottan szereti a saját kényelmét. Tudja, mi tizenegykor zárunk és ő kilenckor már nem akar rendelésre ételt készíteni. A vendég ezt kívánja, mondom neki... Köpök rá, mondja, egyen készételt! Egyen gulyást... Veszekednem kell vele. Hallja, mondom neki, a vendégnek joga van bécsi szeletet enni, ne mondja, hogy nem! Azt ehet a pézéért, amit akar... Erre azzal akar elküldeni, hogy nincs hús. Én meg megyek a jégszekrényhez és hozom neki a húst. Itt a