Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - Duba Gyula: Csöpike

hús, mondom, csináljon egy bécsiszeletet!... Buta liba, kiabál, mi ütött beléd, mit dugod mindenbe az orrod! Egyebet se tud mondani, csak liba, liba ... hát való ez?... Csinálhatja ezt egy ember?

— Nem, ezt nem csinálhatja senki — mondtam —, a főszakácsuk valóban nem szereti az embereket.

— Na ugye! — mondta. — Persze, hogy nem lehet csinálni, mi lenne, ha mindenki ezt csinálná? A brigádba is őmiatta nem léptem be. Három hónapja volt... Jön hozzám az üzemünk cséeszem elnöke, és azt mondja: Csöpike, írd alá, hogy belépsz a szocialista munkabrigádba! Én ezekről a brigádokról már hallottam és tudom, hogy akkor jobban kellene dolgoznunk. Nem lépek be, mondtam azonnal. Nem megy el tőlem, csak beszél, beszél, hogy mindenképpen meg kell alakítanunk) és hogy nekem is benne kell lennem. A többi lány is benne lesz. Mindenáron igyekezett meggyőzni, hogy ott a helyem. Tudom én, miért beszélsz, gondoltam, ez a dolgod, hát csak beszélj!... De aztán megmondtam neki: nézd elvtárs, ha szocialista munkabrigádot alakítunk, jobban kell dolgoznunk. Most mondd meg, hogyan dolgozzak én jobban, amikor a fő- szakácsunk nem csinál kilenc óra után készételt? A vendég kéri, ő meg nem csinál. Az étteremben ott lesz a tábla, hogy szocialista munkabrigád vagyunk... aztán a vendég kér angolmájat, és én azt mondom, nincs, kér rostélyost, és az sincs, és tanácsolom neki, hogy egyen pörköltet, vagy gulyást, mert az mindig van, azt főz a szakács egy nagy fazékkal még ebédre ... egyen azt, ha éhes!... Lesülne az arcomról a bőr. Nem1 írom alá, mondtam, hiába is igyekszel meggyőzni, elvtárs... Még fenyegetődzött is, amikor elment, hogy nem gondolkozom haladóan és nem érzem át az új társadalmi kezdeményezések jelentőségét. Én egy főszakács miatt nem fogom szégyenleni magam.

Méltatlankodva csillogott a szeme és az arca kipirult, ahogy igazságát magyarázta.

— S azóta aláírta? — Nevetett és a fejét rázta.

— Nem. A főszakács még mindig olyan pimasz és én megfogadtam, hogy addig nem írom alá, amíg becsületesen ki nem szolgálhatom a vendégeimet.

Odakünn gyenge téli napsütés bújt elő a szürke égből, úgy látszik, kiderült. A személyvonat öreg kocsija nagyot zökkent velünk. Közeledtünk az állomáshoz, ahol ki kellett szálnom. Farsang ideje volt, a mulatságokról beszélgettünk. Nem szívesen jár táncolni, nem szereti a nagy társaságot, szívesebben van otthon. Valahogy az elmúlt karácsonyra terelődött a szó.

— Szép ünnep a karácsony — mondta a pincérlány —, de az enyém nem nagyon sikerült az idén. Mind a két ünnepen szolgálatom volt. T.-en töltöttem a karácsonyestét, idegenben, egyedül. Vettem egy kis karácsonyfát, feldíszítettem, meggyújtottam rajta a gyertyákat és néztem. Olyan jó volt nézni és hazagondolni. Aztán az ágyam mellé a székre tettem negyedkiló bonbont, bebújtam az ágyba és Scsipacsovot olvastam. Tíz órakor bejöttek a háziak, kalácsot meg süteményt hoztak kóstolni, teát főztünk és beszélgettünk. Azért szép karácsonyeste volt mégis .., Jó emberek a háziak, szeretek velük beszélgetni. Nagyon szeretek beszélgetni, ez is igaz.

— Hát csak így él ott T.-en .... egyedül, egy albérleti szobában?...

Ezt már leszállásra készülődés közben mondtam.

— Nincs énnekem senkim, csak a szüleim. Most is hozzájuk megyek. Olyan nagyon ritkán jutok haza. Otthon még jobban szeretek beszélgetni. Óh, csak már otthon lennék ... !

Üjra csikorogtak a fékek és én kiszálltam. Megálltam a peronon és néztem a zúzmarás, fehér vonatablakokat. Aztán a mozdony fehér gőzfelhőt fújt és tizenötfokos fagyba és nehézkesen, de egyre gyorsabban távolodott tőlem a vonat utolsó kocsija.