Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Duba Gyula: Csöpike
Duba Gyula Csikorogva visító fékekkel megállt a személyvonat. Leheletemmel megolvasztottam az ablakon a jeget és a homályos, kerek lyukon kinéztem az állomásra. Keveset láttam belőle, a nevét sem bírtam felfedezni sehol. A jégbe és zúzmarába olvasztott lyuk szűk kilátást engedélyezett. Délelőtt kilenc óra volt. Télikabátban, kalappal a fejemen ültem a fülkében, egyedül. Lábamat a langyos fűtőcsőre helyeztem, a szembenlevő ülés alá, kényelmesen elnyújtóztam és vártam, hátha valamelyik felszálló a fülkémbe jön. Segítene telilélegezni meleggel a fülke levegőjét. Az ajtó előtt először egy fagycsípte arcú katona jelent meg, benézett és tovább ment. Katonák olyan fülkét keresnek, ahol nő ül, gondoltam várakozva... Utána egy báránybőr kucsmás, fekete ’télikabátos falusi ember jelent meg a folyosón. Bajuszára dér és zúzmara rakódott, de a lekonyuló szőrszálak végén már apró cseppekbe olvadva ült a nedvesség és csillogott. Ő sem jött be, talán egyedül akart utazni. A harmadik egy lány volt. Szélesre tömött, nyitott disznóbőr táskát tartott a kezében. Benézett a fülkébe, aztán úgy látszott, tovább megy, már el is indult. Talán kettőt-hármat lépett, amikor meggondolta magát és visszajött. Megkérdezte, üres-e a hely (nyilvánvalóan üres volt, de illik megkérdezni) és bejött a fülkébe. Utazótáskáját a padra tette és levetette a télikabátját. Közepesnél alacsonyabb lány volt, huszonkét éves lehetett. Tiszta, kerek arcú, kékszemű, barna haját divatosan, magas kontyba fésülte a fejebúbján. Síma világoskék ruhája, szabadon hagyta fehér nyakát és helyet adott egy feltűzött kagylókból készült, egyszerű nyakéknek. Rövid, kissé kövérkés lábán finom selyemharisnya és vadonatúj, bélelt melegcipő. Kicsi volt az egész nő, de nem filigrán, inkább molett, tiszta és ízléses. Az ablak mellett én ültem, ő ugyanarra a padra ült le, a fülke másik sarkába. Egy pillanatra szótlanul megnézett, aztán könyvet vett elő a táskájából és lapozni kezdett benne. Láttam, a könyv valamilyen verskötet! Később a címét is megpillantottam, Scsipacsov szerelmes versei voltak. A lány nem olvasott, itt-ott belelapozott a versekbe, s közben kitekintgetett a másik ablakon — a folyosó felőlin, amely nem volt befagyva — a hó- és jég - borította mezőre. A vasúti töltés két oldalán hideg és élettelen volt a táj, sem varjak, sem futó, vagy gubbasztó fogolycsapatok nem pöttyözték a fehérséget. Néhol kukoricaszár csonkjai, kórómaradványok és napraforgószár meredt elő a hó alól. Sivár téli táj közepén rohant velünk a vonat. — Megfázik ilyen könnyű ruhában — mondtam a lányra nézve —, alig fűte- nek a kocsiban. — Nincs hideg ... amíg nem érzem, nincs hideg. Odakünn hideg van, de itt benn egészen kellemes. Megnézte a nagykabátomat és a kalapomat a fejemen. — Maga nagyon fázós lehet... ! — nem csúfolódva mondta, megállapította. — Nem szeretem a hideget. Néztünk magunk elé. Néhányat lapozott a könyvben, aztán letette. Látszott, inkább beszélgetne. — Scsipacsov szép verseket írt. Tetszenek? csöpike
