Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - Petrik József: Két iskola

Mit írsz színtiszta lelkűk lapjaira: világos képet? ákombákomot?

Nagy útra indult a mi új világunk, új nemzedék kell, méltó az ügyünkhöz, mit adsz kezükbe, rakétát, kőbaltát, hogy megvívják a holnapi csatákat? a limlom helyén épített falakra tudnak majd húzni új emeletet? adsz-e kezükbe titok-fejtő kulcsot, hogy feltárják az ős rejtelmeket, s otthont alkotva a szívnek, a vágynak bölcsen rombolják az űr rácsfalát? — Kevélyen csillogsz, de én felzokognék, fényed csak látszat, a gyermek agyában megtorpantod a kezdő rügyeket, idegen "úton közeledsz szívéhez, nem rakod szépen a tudás tégláit az anyatejjel épített alapra, nemes igéid nem áramlanak be anyaszó medrén a friss értelemhez, s míg termeidben érces hang dobol a parasztsarjak finom dobhártyáján, szívükben súlyos, tompa visszhang búg — vannak tán ketten — virágot nyit lelkűk, de húsz kebelben nem terem szirom, vannak tán hárman — övék lesz Európa, de harminc lábra dűlök sara les, s ahelyett, hogy más népet is megértsen, búskomor önmagát sem érti meg: fenkölt szándékod igazságtalan Nap, — fényt osztogat, nyújt — árnyékot vetít. Ikarusz-szárnyat adsz a gyermekednek, de nem rögzíted testébe, vérébe a szárny értelmét mélyreható szóval — oktalan gátat vetsz a lendületnek; nem emelkedhet büszke magasságba, akit az élet nem úgy választott, a tömeg sorsa: kedvszegő kudarc, s az megmarad bambán földhözragadtnak. Ö, értem én, az eszme szép pályáját: népek öleljék egymást egy-egy szívben, s te neveltedet nyelvvel vértezed, hogy két emberként szívjon bölcsességet, ám a gyermekszív burjánzó vadon, egyetlen ösvény, mely elvezet hozzá az anya-szóval taposott csapás, ebből alkossál utat értelméhez!

Emeld emberré — maga talajában, ismerős igék érleljék szívét, ne félj, ha feltör, értelme kitárul, könnyen szorozza emberi-mivoltát, s lesz férfi — jellem a felsőfokon.

S akkor én feléd, büszke, fényes vívmány: népiskola, nyílt tekintettel néznék, mosolyt érlelne bennem a remény, tudván, nem végzel selejtes félmunkát, egy új nemzedék melegágya vagy, — nem tehetségek s csodagyerekek,

egyszerű népsarj, félénk, gyenge lélek tőled egyaránt nemes szárnyat kap, s a legjárhatóbb utakon vezérled bölcsebb életünk pontos műhelyébe. Így lehetnél több a régi falaknál, melyek közt Olga néni szívét hagyta, míg kapanyélre nevelt egy falut, te sarjaikból így véshetnél orvost, atomtudóst és villanyszerelőt, kik szabadulva a sár-nehezéktől, meghaladják a sivár egyszeregyet, egyre feltörnek a nagy tettek útján, s húznak e rendre új emeletet.

Mezei munkás, Szabó Gyula rajza