Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - LÁTÓHATÁR - Garai Gábor: Nyárvég
Ó, csak titeket meg ne részegítsen a pusztulás tökélye! Kik gépek s erők pásztorai vagytok, tereljétek már felnőtt fegyelemmel a betöretlen új energiákat ős titkok ellen, makacs ugarokra. * — Értünk. Egy-egy titkunk csupán az utókor deríti ki majd. — Ha lesz utókor'. Ha kihajt kérdéseinkből még a válasz! — Feleselnek a rettenetettel életek, képletek, nyarak. — S álmunk boltívei alatt óriás füst-ököl mered fel! * lm a fenyegetettség sugár-ketrecében erőszakosan élni kezd a táj, a szív, a kurta múlt: legszebb éveim szárnyaltak el fölöttem — most látom csak — rötpük nyomán percenként fölcsapódnak nagy lengő üvegajtók . .. Lehet-e végleg veszendő, mi egykor otthont adott? Átlobognak e nyárba a tavalyi kiskert vad dáliái. Varázsos zálogokkal sakkozom, — ki váltaná be őket könnyű és természetes halálra? A járdatesten — betonon kavics — hideglelős veszélyek csikorognak. Anyámat megszaggatták a szelek — nem figyeltem rá — s most tudom, e tépett öregség: öröksége, maga-gyüjtötte kincs, — ki tilthatja meg, hogy megtakarítsa?! S ki fújná szét a lakodalmi kedvű tarka szoknyás láz-sereget, ki merne erdőt tarolni, mozdonyt vaskupaccá izzasztani, hidakat fölgöngyölni! Lehet-e védtelen az ember-lakta város? Elveszhet-e nyomtalanul a szerelem? Ki mer kezet emelni a magzatra, ki ott élni akart már a meredek úton, az éji fák közt, a szemek első meteor-párbajában? S a többire, ki meg sem született, csak rálehelt egy vízparti virágra, az ablak recehártyájára, egy szem gyümölcsre, mit mámortól dermedetten túlhosszan megcsodáltunk? Veszhet-e tájba, a szívbe vájt múlt, mely most roskadt csak múlttá a jelenből,
