Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - LÁTÓHATÁR - Csanády János: Atomkori próbatétel
a fenyegetettség terhe alatt?! Nézd a nyárdéli szivárványt: hatalmas pajzs pántja most, s a rajt ringó azúr pajzson Hefaisztosz rajzai: nézd a mindenség zománcos, értünk-való ábráit! Ö, nem lehet, hogy utólszor lássad a szervezett pompát egészben! E kék homorulat nem vért, vasat mutat, de vízöntőt, ikret, szüzet, halat, millió törzsű Atlaszt, ki szelíd szigorral tartja a világ pilléreit; és karcsú tornyokat és tikkadt kerteket, fény-röptü gépeket, hold-harmatos meleg esteket, terveket, emlékek füst-nyomát, s borok és mámorok elcsorgó bíborát, s álmok arany nyarát. . . Képük szívedre tűzöm: tudom, gazdag szüret lesz, tudom, gyönyörű ősz jön. 1961—62. atomkori próbatétel Csanády János Halálos próbát tettem magamon, s hideg volt addig számomra az ég, s hideg sok ragyogó gyémántja: kék selymen sok gyönyörű nőm, csillagom’ Halálos próbát tettem magamon, és addig minden élet messze tűnt közelemtől, mert áteveztem én egy vad szigetre láthatatlanon, mint Toldi rég. Mögöttem elmerült népem, királyom, pártom, életem, csak roppant ellenjelem volt velem, ki szétkarcolt már sok nemes fejet, s míg távolodtak a parti kövek, mégcsak nem is tolongott valami izgatott tömeg a hátam megett; bár ott éreztem, meg kell vallani, a győzni kényszerítő ősöket! Halálos próbát tenni mentem én a kihalt sziget cserjés fövenyén, amely fölött csak a kakukk madár hangját nyelte a roppant némaság, — s óh, a borzongató hullámcsobbanás a parton, hogy elrúgtam csónakom! Annál mélyebben nem rezdült belém azóta sem hang, csók, kés, dárda-él! Halálos próbát tettem akkor: oly iszonyún egyedül hagytam magam egy végzetesen véres és komoly kérdésben; szemmel láthattam, hogyan ölt testet rajtam kívül a hiány, mely összedúlt már sok nemes fejet, s most bősz olaszként feszült ellenem! Láttátok-e néma küzdelmemet, melyet nem én, de szív, gerinc, velő, csontok s megátalkodott hormonok vívtak, s bennük az ösztönös eró: testem a tudatért, mely elhagyott!? Nem láttátok, mert messze voltatok, a parton túl, a Nagy Porond körül, lehet, hogy nem is nagyon vártatok, pedig én nem magamnak vívtam ott a kérdéssel: Cselekvés vagy halál? Dühöngött még az osztályháború, s én vérem szerint voltam proletár, de jég volt addig énnekem az ég, s hiába sütöttek-fóztek a nők is, amíg nem tudtam, hogy: cselekednék! Mert gyermekkézből repült még a nagy kő, majd bujdosva győztem a dúvadon, a bikabíró rettenetes emlék sem volt még más, csak hentes-hősiesség bár többet súgott jövómról a sejtés mindig, ha tettre hívott alkalom, s lelkemben győztem hány viadalon! — míg megleltem Budára az utat a rúddal kézben öntudatlanon s áttaszíthattam vad csónakomat: hol győzött végül csont, gerinc, velő, s a száműzött-visszatért öntudat! Látjátok-e már visszaevező csónakomat? Egy szál alakomat? Látjátok-e már, ahogy közelebb jó, hogy aki evez ottan: Toldi az? A diadalmas századokra látni felnyitom arcrejtő sisakomat!
