Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - DISPUTA - Koncsol László: Kritikai jegyzet a kritikáról
Koncsol László Kritikai jegyzet a kritikáról Defoe-n (Robinson), Verné-n (Strogoff Mihály), Kipling-en (A dzusngel könyve) tanul, tam meg olvasni. Máig őrzöm e könyvek agyonolvasott gyermekkiadását. Másodikos elemista voltam, a Robinsont olvastam először, naponta két-három bekezdésen, később két- három oldalon rágtam át magam, furcsa szavak értelmén tűnődtem, a bekezdések végén most is ott vannak a vaskos ceruzajelek: eddig! Keresztapámtól még a háború idején, 1944- ben megkaptam Benedek Elek gyűjteményének (Magyar mese- és mondavilág) egyik kötetét; nyolc éves voltam ekkor, s emlékszem, Bajusz Laci barátommal egy nyáron át mindenhova magunkkal vittük a könyvet: mezőre, rétre, erdőbe, a Laborc partjára (malacot őriztünk közben, gyümölcsre vigyáztunk, s nemegyszer húztak el fejünk fölött a harcirepülők), nap égette, eső áztatta, szél fútta lapjait, s máig ebből őrzöm Hüvelyk Matyi, a megvert macska, az oroszlánölő szegény favágó, Igazság és Hamisság történetét. Aztán Sárospatak következett, s Patakon Verne és Cooper kalandos könyvei között életem eddig legmélyebb hatású olvasmánya, a Légy jó mindhalálig. Azóta sem vagyok képes olyan fenntartás nélküli szerelmes odaadással átélni regényhőst, mint Nyilas Misit akkor, ott, a pataki kollégiumban. Közben Jókai, Mikszáth, Petőfi, — ahogyan az már lenni szokott. Klasszikus irodalom, régi irodalom, megbízható, kipróbált kötelező és kétségtelenül értékes irodalom! De hol volt a mai kortárs-irodalom? Ahhoz először egy véletlenszerű könyvajándékozás során jutottam el 1950-ben, 14 éves koromban: a nyolcéves iskola befejezésekor Dunaszerdahelyen megvette édesapám Veres Péter Gyepsor-át, s vele, általa értem el az élő magyar irodalomhoz. Addig állandóan fülembe zsongott egy vers, amit még a pataki általános iskolában tanultam, ahol megfogott, nem eresztett, szerettem volna többet is tudni attól a költőtől, de csak a címére emlékeztem (Mozdonyon), a szerző nevére akkor még nemigen figyeltem, az évek során kiesett belőlem. Nem is olyan régen, amikor megvettem Szabó Lőrinc Tücsökzene-jét, találtam rá mohó örömmel erre a versre, ez a költemény volt első kulcsa Szabó Lőrinc-szerete- temnek. Olvastam tehát, klasszikusokkal kezdtem, kevés élővel, s ez hosszú időkre meghatározta irodalmi érdeklődésemet. Oka a nevelés, oka az iskola és később oka volt ezek gyümölcse: önmagam tudatos, de már eleve meghatározott érdeklődésem. Fő-fő szenvedélyem, mindennapos szellemi táplálékom a klasszikus irodalom volt, a gyönyörűségnek ez a bőven áradó, kiapadhatatlan forrása, eszméim és ízlésem formálója, erkölcsi érzéseim sugallója. Olvastam Thomas Mannt is és József Attilát, de mire elérhettem őket, halott volt mindkettő, tehát számomra klasz- szikus. Ekkor jött három olyan esemény, amely megrendített, felrázott és figyelmemet más irányba terelte. Az első Nagy Lajos halála 1954-ben. A Képtelen természetrajzon kívül semmit sem ismertem tőle. A meaculpázó nekrológok nem hatottak meg: íróik helyett is szégyelltem magam, hogy engedték elfeledni ezt az élő klasszikust. A következő megdöbbenés Illyés Gyula hosz- szú tanulmánya, azt hiszem, a Csillag-ban, az akkor még élő Szabó Lőrincről, de nem a műfordítóról (a Shakespeare szonettfordításokat már ismertem), hanem a költőről. Hányan ismerték és hányan ismerik ma is, halála után, ezt a nagy, még életében klasz- szikussá vált művészt? A harmadik mementó Kassák Lajos 1956-ban megjelent válogatása volt: egy gáncstalanul tiszta, nemesen szociális, nyugodt fenségű költő mesterségesen elfeledett műve. 1955-ben a renaissance nagyjait, Rabalaist és Boccacciót, Chaucert és Petrarcát bújtam, az élő irodalom csak a Csillag-on és Irodalmi Újságon át jutott el hozzám és őszintén szólva megcsömörlöttem annak az irodalomnak nagy részétől, amit ezek a lapok hoztak, az irodalmi és művészeti élet hirtelen felpezs- düléséig. Rádöbbentem, hogy bűnös tartozásaim vannak az élő irodalommal szemben, hogy kiesünk az időből, hogy nemcsak én, de az egész társadalom, de különösen az irodalmi sáfárok társadalma tunya és maradi, mert felbecsülhetetlen művészi értékek eleven hordozói hullanak ki közülünk úgyszólván évről évre, félreismerten, keserű szívvel. Az irodalom és a művészetek eleven hatékonyságáról van itt szó, arról, hogy a művészet, a kortársművészet valóban a társadalmi tudat lényeges része, képe, visszhangja és formálója legyen, hogy az emberek, ha tükörmásukat keresik, ne a régiekhez nyúljanak mindenekelőtt, hanem a modern kortársművé- szetben kutassák belső arcuk vonásait. Hogyan érhető ez el? Mindenekelőtt az irodalmi élet intenzívebbé tétele, gyors és pontos, eleven és megértő kritikai reakciók, az elméleti apparátus kifinomultabb érzékenysége, másrészt a közönségnevelés egyéb formáinak tökéletesítése útján. Milyen feladat várna a kritikára? A polgári társadalomban, ahol az élet minden szféráját, így a művészetet is osztály
