Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - DISPUTA - Koncsol László: Kritikai jegyzet a kritikáról
érdekek határoznak meg, lehetetlen az irodalom minden értékét egy egész közösség kincsévé tenni. A kritika sem működhetett ilyen irányban, mert fegyverei közé tartozott a süketnéma agyonhallgatás és a sanda ferdítés, a rosszindulatú gáncs és a gyilkos dorong. Ilyen fegyverek bevetésével a kritika eleve nem tölthette be elsőrangú szerepét, azt hogy minden igaz értéket közvetítsen a társadalomnak, a lehető legszélesebb néprétegeknek, s hogy az igazi értékeket a maga erkölcsi súlyával támogassa. Félreismerték Adyt, agyonhallgatták József Attilát, s ez a süket kritikai csönd is segített éppen őt a sírba dönteni. Hasonló sors érte Juhász Gyulát, Tóth Árpádot, hogy csak a XX. század magyar irodalmáról beszéljek. Az pedig már egyenesen cinizmussal határos, ha évekkel egy-egy író vagy költő halála után felsorakoznak a meaculpázó emlékezések, a szánom-bánom nekrológok, bennük a szemérmeskedő talmi bűnbánat. Karinthy Frigyes figurázza ki ragyogó szellemességgel ezt a visszás magatartást Ady és Hatvany Lajos viszonyában: „Filius Nullius Hadibandy költészetét abban az időben, amikor ez a levelezés folyamatban volt közöttünk, még nem értették. Én sem értettem. Ö se. De hangsúlyoznom kell, hogy Szerénységem már abban az időben tudta, hogy ezeket a verseket valamikor meg fogják érteni. Én ezt ma is nagyon jól tudom. Abban az időben nagyon rossz verseknek tartották a verseit a szakértők. Én is, mert már akkor is szakértő voltam. Nagyon távol vagyunk még ma is attól, hogy ezeket a verseket igazán érteni és élvezni tudjuk. Én azonban, mint az irodalomtörténet szakértője, azonnal láttam, hogy ez azért van, mert mi kortársak vagyunk és a kortársak nem szokták méltányolni a nagy költőt, miután aztat(l), ahogy az irodalom-történetből tudjuk, csak az utókor szokta méltányolni.“ "Komikus is, szomorú is, de való igaz! Hatvany kivételes kritikai érzékkel megáldott fogékony elme volt, s tudjuk: Ady is, József Attila is sokat köszönhetett neki, szándéka mindig becsületes volt a maga szempontjából. Aki azonban ismeri kapcsolatát Adyval, köny- nyen meglátja benne Hatvany kortársi gyöngéjét: a maga képére és hasonlatosságára szerette volna formálni az alkotó természetet. Különösen Ady beteljesedő tragédiájának éveiben, az első világháború idején. Ilyen szubjektivista nézőpontból következtek Babits Petőfi- és Arany-értékelésének hibái is: Aranyt Petőfi fölé emelni. Babitsnak ugyan a maga alkotói szempontjából igaza volt, mert ahhoz minden művésznek joga van, hogy azt az elődöt vagy kortársat válassza példaképül a maga számára, aki hozzá lelkialkat és művészi célok szempontjából legközelebb áll. A kritika azonban csak akkor töltheti be hivatását maradéktalanul és minden vonatkozásban, csak akkor szolgálhatja az irodalom és az írók javát, ha objektív, ha annyira objektív, hogy maradéktalanul bele tud illeszkedni minden alkotó lelkiségébe és onnan belülről képes az életmű kongeniális továbbformálója lenni. A fenyő a tölggyel nem magyarázható, sem a tölgy a fenyővel, végső fokon minden jelenség csak önmagából magyarázható. Én a kritikust örökifjúnak képzelem, aki lépést tart a korral, a fejlődéssel, és szívében egymást egészíti a hagyomány és a modern, a korszerű, az egész művészeti folytonosság; belefér a szívébe minden, ami progresszív érték, ami új, ami a művészetet előre viszi, ha az humánus és szociális a szó legnemesebb értelmében, ha nem ember- és közösségellenes. A kívülről való közeledés hatékonysága illúzió. Fát csak akkor nemesíthetünk, ha ismerjük az adott fa egyedi sajátosságait, különben elburjánzanak a vadhajtások, a jó szándék tehát rossz eredményt szül. Minden egyes művészi pályának megvannak a maga sajátszerű különleges törvényei és ezeket a használni akaró kritikának ismerni kell, tisztelnie kell, különbén csak árt, rombol. A gyermeket ütni sokkalta könnyebb, mint nevelni, azaz megérteni. A Kortárs 1963. januári számában olvasom Fodor József sorait József Attiláról. Közismert dolog, amit itt idézni szándékozom, de ez a néhány sző sok mindenre rávilágít és sok midnéntől megóvhat: „Attila bizonyára más utat is nyert volna az élet rettenetei közt, ha érthetőbb kör és — az egy-kettőn kívül — táglelkübb irodalom erkölcsi és anyagi patronálás övezi, amielőtt a dübörgő vonat kerekeit öleli meg, utolsó és legbiztosabb patrónusa gyanánt!“ Ma már az anyagi patronálással nem volna baj. Ámde vajon az erkölcsi támogatás körül minden rendben van? Nagy Lajos, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos példája azt sugalmazza, hogy nincs minden rendben, hogy van itt még javítanivaló bőven. Hát a mi irodalmunk? A közvetlen múlt is sok kárt okozott ezen a területen. Kívülről felállított és holttá merevített kategóriák olyan helyzetbe hozták a művészetet, hogy a szemlélő zavarba jött: vajon a művészet van-e a kritikáért avagy fordítva? Ugyanakkor az állandó elkeseredett közelharcban művész és kritikus mindinkább elszigetelődött egymástól, az író elbarrikádozta magát, s hiába lőtte ki a bíráló összes töltényét, az egyoldalú harc nem sok sikert hozott. A kritikának kellő alázattal kell közelednie a műhöz, amelyért és amely által létezik, s amely az új nemzedékek számára, a maga dinamikus fejlődésében új törvényeket szab, régieket ront vagy módosít. Milyen legyen hát a kritika? Mint a műélvező közvélemény elsődleges fóruma érzékeny és jótékony visszhangja legyen az élő művészetnek, olyan közeg, amelyben a művészet a maga sokszínű vegetációjában az egye- dek belső törvényszerűségeitől irányítva izmosodhat, mint haladó és korszerű, magas eszmei és művészi színvonalú, a legszélesebb néptömegekre kisugárzó szocialista szellemi erő. K. Kállay felvétele