Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - DISPUTA - Lőrincz Gyula: Kölcsönösen közelebb egymáshoz
mat, művészetet érintő kérdésekben. Állásfoglalásuk, gondolataik úgy hiszem, találó képet adnak hazánk kulturális életének problémáiról, alakulásáról napjainkban, bizonyítják, hogy az irodalom és a művészet soha, semmi körülmények között — s különösképpen a szocialista társadalomban nem válhatik tespedő, poshadó állóvízzé, békanyálas pocsolyává. Ugyanakkor bizonyítják azt is, hogy Íróink, művészeink ma — a művészet legtisztább Lőrincz Gyula Pártunk, Csehszlovákia Kommunista Pártja XII. kongresszusa foglalkozik a nemzetiségi kérdés megoldásával is. Felveti nemzeteink és nemzetiségeink további közeledésének, testvéri barátságának elmélyítését. Ehhez a problémához szeretnék néhány megjegyzést fűzni. A nemzetiségi kérdést tapasztalatom szerint sem rendeletekkel, sem pedig deklarációkkal megoldani nem lehet. Ez nagyon érzékeny terület s nem nagyon bírja a jelszavakra egyszerűsítés formájában való megoldást. Nem akarom Ádámnál és Évánál kezdeni, bár a soviniszta elemek szívesen vennék, ha nemzetiségi súrlódások keletkeznének nálunk nemzeti hovatartozásuk miatt. Ha már ki- mondtam, kezdjük először ennél a szónál, hogy sovinizmus. Eugéne Sue francia író „Le juif errant“ című regénye főalakjának a neve volt Chauvin (Sovén). Ez a regényfigura jelszavas hirdetője volt „a francia dicsőségnek“, „Franciaország nagyságának“, a „francia“ állandó előtérbe helyezésének. Állítólag III. Napóleonnak jól jött ez a „chauvin“ szellem és 18 évig ezzel járomban tartotta a francia népet és sodorta háborúból háborúba. Ügy gondolom, mindenki előtt világos, hogy nekünk ilyen háborús céljaink nincsenek, tehát egy ilyen „chauvin“ szellemre sincs szükségünk. Sőt nem is volt. Egy-két történelmi visszapillantással szeretném igazolni állításomat. Néhány évvel a felszabadulásunk után Kassán jártam. Szabadidőmben meglátogattam a városi múzeumot, ahol szemembe ötlött egy térkép, amelyen a következő cím állt: „A Dózsa-féle parasztlázadással sújtott tájak“. Meglepett, hogy a felszabadulás után a jobbágyok lázadását, melynek a magyar nemes: Dózsa György állt élére úgy tüntetik fel egyes történészeink, mintha az csapást jelentett volna a megjelölt vidéken. A megjelölt helyek további kutatásra késztettek és rájöttem, hogy hagyományaihoz híven — bátran állást foglalnak a társadalmi haladás mellett, nem zárkóznak el a nép gondjai elől, amelyek végeredményben a társadalmi fejlődés mozgató erői. Mert ne felejtsük: csakis a problémák eltussolása, elhallgatása, esetleg hamis, célza- tos beállítása jelenthet visszafelé vivő erőt. Nyílt, őszinte felvetésük, a hibák, bajok orvoslásának szándéka sohasem árthat a nép, a szocializmus, az emberség ügyének. kölcsönösen közelebb egymáshoz milyen mély szolidaritás alakult ki 1514-ben a Dózsa-féle parasztlázadásban szlovák-ma- gyar-ukrán-román nemzetiségű jobbágyok között. Itt láttam egyik első jelét annak, ami ellenkezője a sovinizmusnak, a különböző népek összefogását, a haladás eszméje jegyében, a feudális rendszer megdöntése ellen. Dózsát tüzes trónra ültették, mellére tüzes vassal égették ki a jelszót: „büdös paraszt“, s elfogott vezérkarával etették húsát, így állítottak elrettentő példát, hogy soha többé nemes ne álljon szóba és ne legyen védelmezője, vezére a jobbágyok lázadásának. Emlékét akarták eltüntetni, de a jobbágyok és szegény parasztok szívében, magyarok, szlovákok, ukrán és román parasztok szívében ő lett a parasztkirály. II. Rákóczi Ferenc fejedelem 150 évvel később szabadságharcot kezdett a Habsburgok ellen és csapataiban mintegy 6000 szlovák jobbágy is harcolt. Személyesen vezette a csatát Trencsénnél, Nagyszombatnál, Budmericén és Zsibónál. Ezt megelőzőleg Bethlen Gábor már 1619-ben a csehekkel együtt ostromolta Bécs várát és hirdette a nemzetek összefogásának szükségességét a Habsburgok ellen. A közép- és nyugateurópai népek összefogásán kívül különösen az 1620-ban elvesztett fehérhegyi csata után — ami megingatta Bethlen Gábor pozícióját is — erősen hirdette a keleti orientáció szükségességét is. Ügy érzem, szükséges felemlíteni, hogy hézagot érzek ezen a téren. Nemzeteink közös történelmének olyértelmű feldolgozása hiányzik, mely rámutatna a közös haladó hagyományokra, amelyeknek az említett példák csak egy kis töredékét jelzik. Hiszen végeredményben nem a légüres térre épül nemzeteink és nemzetiségeink mai közeledési szándéka, hanem ezeken a haladó hagyományokon. Itt még irodalmunk és művészetünk is adós. Milyen
