Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - DISPUTA - Lőrincz Gyula: Kölcsönösen közelebb egymáshoz

sokat jelent például Jirásek, aki a haladó huszita hagyományoknak regényeiben állított példaképet, megmutatva a huszita mozgalom óriási hatását Szlovákiában, vagy Móricz Zsig- mond: A nagy fejedelemben. Itt-ott fel van dolgozva az 1848-as szabadságharc, de sokszor elszigetelve, minden nemzet számára csak saját szakaszán, pedig jó volna összefüggéseiben látni Kossuth és Štúr szerepét — a későbbi szakadás ellenére is — Josef Václav Frič, a fiatal cseh forradalmár szerepét, aki Štúrékkal kereste a kapcsolatot, s aki a levert forradalom után a komáromi börtönben magyar nyelvtant kért, hogy Petőfit magyarul olvashassa.

Ezeknek a kölcsönös haladó hagyományoknak mély és messzire nyúló gyökerei vannak, s úgy gondolom, éppen a mai fejlődés számára volnának érdekesek. Meglepő az, vagy talán nem is meglepő, hanem természetes, hogy ezek a gyökerek később szakadozni kezdtek, később, mikor a kapitalizmus kialakult, mikor a nemzetek keletkeztek.

A kapitalizmusban egészen természetes jelenség az embernek ember által való kizsákmányolása. A magántulajdonban levő termelő- eszközök természetes kísérője, velejárója a kizsákmányolás, a szociális elnyomás és ezzel egyidejűleg szinte törvényszerűen jelentkezik ilyen vagy olyan formában, kisebb vagy nagyobb mértékben a nemzetiségi elnyomás is. S ha már azt mondtuk, hogy egészen természetes jelenség volt az embernek ember által való kizsákmányolása, miért is ne lett volna ugyanolyan természetes a nemzetnek más nemzet által való kizsákmányolása, elnyomása is. A nemzetek megteremtették saját nemzeti piacukat, megkezdődött a nemzetek közötti versengés, a konkurrencia, s így a nemzeti piacon született a versengésből a nacionalizmus, a sovinizmus. Megkezdődött az egymás letörésére, elnyomására, kizsákmányolására törő harc, amely sokszor nemzetek közötti véres háborúkban csúcsosodott ki. Mindezekből törvényszerűen adódik, hogy a nemzetiségi elnyomást csakis a szociális elnyomás megszüntetésével lehet megszüntetni, vagyis csak akkor, ha a magántulajdonban levő termelőeszközök közös tulajdonba mennek át, ez pedig csak egy szocialista társadalmi rend létrehozásával, megteremtésével valósítható meg.

Csehszlovákia Kommunista Pártja mindenkor ebből a marx-lenini tanításból indult ki a nemzetiségi politika terén és nagyon helyesen a munkásmozgalom elsődleges céljául az osztályharcot, a proletariátus diktatúráját jelölte meg. Minden más kérdést, így a nemzetiségi kérdés megoldását is — nagyon fontos, de alárendelt másodlagos célkitűzésként jelölte meg.

1931-ben a szlovákiai haladó magyar ifjúság, a Sarló konferenciáján, Fučík Csehszlovákia Kommunista Pártjának üdvözletét tolmácsolta az akkor még erősen nemzetiségi platformon álló, haladó magyar fiatalok számára. Nem

felejthetem el Fučík szavait, melyeket akkor hozzánk intézett. Idézek belőlük: „...A nemzet, amelynek tagjaként vagyok itt, uralkodó nemzet ebben az országban. Nem vagyok azonban tagja a nemzet uralkodó kisebbségének, nem is ez az uralkodó kisebbség küldött engem. Küldetésem feladata, hogy a nemzet elnyomott és szenvedő többségének üdvözletét tolmácsoljam önöknek ... Önök a nemzeti felszabadulásért küzdenek, a nemzetiségi elnyomás ellen harcolnak. A helyes útra találtak rá, ha tudják, hogy ez a felszabadító harc a forradalmi proletariátus ügye. De tudniuk kell, hogy az önök oldalán, a magyar munkások és parasztok oldalán állnak a cseh munkások és dolgozó parasztok is... Eddig alig volt közvetlen kapcsolatunk, és ez kárunkra volt nekünk és önönek is. Önök nem szabadok. Mi sem. Nem szónoki fogás, ha azt mondom, hogy az önök felszabadulásának napja jelenti számunkra is a szabadság napját“.

A burzsoá köztársaság alatt pártunk elsősorban az osztályelnyomás ellen harcolt, amely egyben a nemzetiségi elnyomásnak is fő oka volt. A párt közös osztályalapon nemzetiségre való tekintet nélkül megszilárdította a dolgozók egységét már akkor, mikor a müncheni egyezmény hazánk létét fenyegette. Ez a szilárd egység a müncheni árulás után is megmaradt nemzeteink és nemzetiségeink közös hazájának megteremtéséért vívott harcunkban. Nemzetiségi politikánk, ellenállási harcunk fontos részévé és fegyverévé vált. Meg kell őszintén mondani azt is, hogy ez nagy részben már csak a bekövetkezett tragédia után valósult meg, mert hiszen a burzsoá Csehszlovák Köztársaság uralkodó körei ezt nem tudták kellő időben megérteni, megvalósítani. A nemzetiségi elnyomás a burzsoá Csehszlovák Köztársaságban nemcsak hogy nem biztosította a morális és politikai egységet, hanem ellenkezőleg kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek s így szakadás állt be hazánk két nemzete, valamint nemzetiségei között. A nemzeti kisebbségeket a kívülről fenyegető ellenség ötödik hadoszlopnak használta fel a köztársaság szétverésére törekvő igyekezetében. Egyrészt a burzsoá Csehszlovák Köztársaság elnyomó nemzetiségi politikája, másrészt a szomszéd államok irredenta revizionista propagandája megtévesztette a nemzetiségi kisebbséghez tartozó tömegek nagy részét. A kijózanodás csak később következett be, a megszállás utáni hetekben, mikor új hitelt kapott Csehszlovákia Kommunista Pártjának figyelmeztető hangja, amely az elszakadást megelőzőleg pl. Szlovákiában a kassai és a tornóci népmanifesztáción hangzott el a bécsi és a müncheni egyezmény ellen.

Szabadok! Szabadok — úgy ahogy Fučík mondta — tényleg csak később lettünk. Egyszerre a cseh nemzettel, a szlovák nemzettel, egyszerre mindazokkal, akiket a német fasiszta megszállás sújtott. Ám a nemzeti kisebbségek kérdése még akkor sem ért nyugvó pontra, hiszen hosszan húzódott a vita a fele